Cserehát – négynapos kéktúránk beszámolója

Notter Béla — Tue, 01 Jun 2010 12:50:17 +0000

Hosszas előkészítés, készülődés, szállásfoglalás után május 27-én indultunk négynapos csereháti kéktúránkra. Az OKT 1128 km-éből 70 km-t „fogyasztottunk” el.

Május 27. csütörtök
Reggel 6 órakor indult a gyorsvonat a Keletiből, melyre Rákoscsabáról, Isaszegről, Gödöllőről és Aszódról csatlakozott az a 8 fő, aki vállalkozott a klub első sorozatgyaloglására. Boldogkőváralja vasútállomás volt a túra indulópontja, mely kb. 200 km-re van Isaszegtől. Négyszeri átszállással röpke 5 óra alatt már oda is értünk 11 óra után. Lebélyegeztük kéktúra füzetünket, némi szedelőzködés, átöltözés után indultunk. A 3 km-re lévő Boldogkő vára, mögötte a Zemplén-hegységgel csábítóan hívogatott, de indultunk kellett, mert negyed hatkor Falcsalból indult az utolsó busz szálláshelyünk felé.
Alig több mint egy km-t szántóföldeken keresztül tettünk meg Hernádcécéig. Itt több helyen láttuk az illegálisan Méra felé vezető kéktúra jelzőtábláit. Mi az Aba-hegy (192 m!) oldalában gyümölcsösök mellett haladtunk. Az utóbbi hetekben leesett rengeteg eső miatt nagy területek voltak víz alatt a Hernád mellett. Gibárt rendezett, szép falu. Itt van a következő pecsételőhelyünk, a vízerőmű. Hiába a hajókürt hangosságú a csengő, fél óra kellett, míg valaki arra jött, és kiadta a bélyegzőt. Gibárt és Encs között jó melegben sajnos végig aszfaltozott úton vezet a kék jelzés.
Encsen elcsábultunk sütire, fagyira, majd – sajnos – továbbra is aszfaltúton mentünk tovább Abaújdevecserre. A Fő utcán haladva baljós sötét felhők jelentek meg. A falusiak fogadást kötöttek egymással, hogy megússzuk-e elázás nélkül Fancsalig. Azok nyertek, akik arra fogadtak, hogy igen. Egy nagy legelőn mentünk át, szemben nagy sietve terelték haza a tehéncsordát. Kis szemerkéléssel kezdődött, de mire komolyan vettük a dolgokat, már nagyon rákezdett. Nem esett sokáig, de akkor elég rendesen. Fancsalra érve már elállt az eső, pecsételtünk és máris jött a busz, mellyel Forróra mentünk. Itt volt ugyanis szállásunk a Holdfény Panzióban. Este a társalgóban összejöttünk, beszélgettünk. Ezen a napon 17,5 km-t gyalogoltunk.

Május 28. péntek
Fél nyolcra elkészültünk, mert a hotel tulajdonosa még a szállásfoglaláskor megígérte, hogy elvisz Fancsalra. Busz ugyanis csak kora reggel megy oda. Két fuvarral el is vitt minket, pénzt sem fogadott el érte. Köszönjük neki!
Elindultunk. Szépek a falu szélén lévő pincék. A szőlők után kicsit nehezen leltük meg az út folytatását. Kb. 800 métert tettünk meg országúton, majd letértünk róla. A Tóbiástanyánál gyanús volt, hogy balra a szántóföldön keresztül kellene mennünk, de abban bíztunk, hogy lesz járható út is. Nem volt, így jelzés nélkül szőlők, gyümölcsösök, repcetáblák mellett értük el ismét a jelzést 1 km-re Baktakéktől. Miután megejtettük a bélyegzést elhaladtunk a szép görögkeleti templom mellett. Fényképezésekor népes cigánycsalád is kérte, hogy örökítsem meg őket.
Megkerültük az ilkaházi telepet, átkeltünk egy patakon, majd toronyiránt indultunk Kalmi-tető felé. Nem irigylem azokat, akik pár hónap múlva jönnek erre. Most még látszódnak a beszántott kocsiutak, de ha megnő a napraforgó, már nehéz lesz megtalálni az utat. Sajnos mikor az erdőt elérjük, akkor is csak 400 m-re van az első halvány jel, pedig ott már lenne mire festeni. Nagyon szép kilátás nyílik a tetőről. Innen – bár jelzések csak hébe-hóba voltak – jól haladtunk. Abaújszolnokról keletre aztán végképp elvesztettük a jelzést. Egy legelőn keresztül elektromos vezetéket követve céloztuk be a falut. Sajnos az elhagyatott állattartó telep közelében bármerre is indultunk, derékig érő csalánoson kellett átvágnunk. Nagyon rendesek voltak a lányok, mert kamáslis lábukkal utat törtek szegény rövidnadrágos túravezetőnek.
Abaújszolnok bélyegzőhely, be is igazolódtak az internetes fórumokon leírt nehézségek. Minden segítség igénybevételével is eltelt egy félóra, míg egy civil szervezet pecsétjével végül sikerült igazolni ottlétünket a füzetben. A falu szélén felkapaszkodtunk egy szántóföldön átvezető úton, betértünk a Szőlőhegynek nevezett részre. Lehet, hogy volt is itt valamikor szőlő, de mára ennek már semmi nyoma sincs.
A gerincre felérve megláttuk Nyésta házait. Leérve a faluba egy térkép-értelmezési hiba miatt (a bűnös én vagyok) a falut nem jobbról, hanem balról kerültük meg, ez 600 m pluszt jelentett.
Ismét egy dombháton keltünk át, aztán Felsővadász következett. Előbb a görög-, majd a római katolikus templomot érintettük. Bélyegezni a Kossuth L. utcában tudtunk egy kedves hölgynél. Pihentünk egy kicsit, megnéztük kívülről a szemben lévő Rákóczi-kastélyt, amely most általános iskola.
Még 7,3 km volt hátra szálláshelyünkig, ezért indulnunk kellett. A falu után elég erős emelkedő következett. Jelzés híján először egy tehéncsorda által járhatatlanná tett „cuppogósban” próbálkoztunk, aztán találtunk egy jobb utat is. Nagy legelőn átkelve értünk be végre az erdőbe. Kevés jel segítette tájékozódásunkat, de már nem kockáztathattunk meg egy eltévedést, mert kezdett fáradni a társaság. Nagyon kellett figyelni. Észak felé tartottunk 4 km-t, majd nyugatnak fordultunk. A fordulat már azt jelentette, hogy Irota és egyben szálláshelyünk következik. Öröm volt meglátni a falú templomát. Szálláshelyünk a Talentum Vendégház volt, egy valóságos kis parkban, patakkal, tóval. Külön öröm volt számunkra, hogy odaérkeztünkre már kész volt a telefonon megrendelt babgulyás. Finom volt, alig bírtuk befejezni az evést. Vacsora után még felsétáltunk a görög katolikus templomhoz. Az ügyeletes harangozó megmutatta nekünk a templomot belülről, sokat mesélt építéséről, a falu ügyes-bajos dolgairól.
Nem kellet senkit sem elringatni a megtett 25 km után.

Május 29. szombat
Nem kellett korán keltünk, hiszen erre a napra nem sok gyaloglás jutott. Negyed tízkor északi irányba indultunk. Elhagyva a falut, láttunk balra egy szép sziklaletörést. Átkeltünk a patakon, majd avval párhuzamosan mentünk tovább. Egy kereszteződésben némi bizonytalanság után eltaláltuk a helyes utat, ami 300 m-re lévő első jelzésen már ki is derült. Egy kidőlt fa átmászását Márti térde nagyon megsínylette, innentől kezdve erősen fájt neki az. Később az erdőbe érve Kecske-padnál is változott az OKT nyomvonala a térképünkhöz képest. Kereszteződések szinte mindegyikében be-be kellett nézni, hogy a kínálkozó lehetőségek közül melyik utat válasszuk. Közben egy 20 percre eleredt az eső, de jóval kisebb intenzitással, mint csütörtökön. Nagyon szép vidéken jártunk, igazi jó vörösagyagos úton. A Kopasz-hegyre felérve megláttuk Rakacaszendet, annak is az elején lévő műemléktemplomot. A templomkert zárva volt, de hamarosan megtaláltuk, honnan kell a a kulcsot elkérni. Nagyon is érdemes volt megnézni kazettás mennyezetű az Árpád-kori templomot, melyben XIV. századból való festéktöredékek is láthatók. Szerencsénk volt a bélyegző megtalálásával is. Az udvarban minden ki volt terítve száradni, mert napokkal előbb fél méter magasan hömpölygött a víz a házban.
Tornabarakonyig eseménytelen gyaloglás következett kedves dombok között. Jelzés nemigen volt, de mindig a legszélesebb kocsiút volt a nyerő. A faluba beérve megkerestük szállásunkat, egy szépen felújított régi házat. A falunak csak 13 lakósa van, bolt nincs benne, ezért telefonon megkértem a tulajdonost (ő pedig a gondnokot), hogy milyen kajaféléket, italokat szerezzenek be nekünk. A másnapi fizetésnél ért az a meglepetés, hogy a hűtőben lévő csirkéért, hurkáért, szarvaskolbászért nem is kért el pénzt. Köszönjük neki! Bélyegeztünk a templommal szemben lévő parókián, sőt még egy fotókiállítást is volt szerencsénk megnézni. A lányok elkészítették az ízletes vacsorát, utána beszélgettünk, borozgattunk. E napi adagunk 13,7 km volt.

Május 30, vasárnap
Megkértük Lajos nevezetű gondnokot, hogy reggel idejében jöjjön, mert szerettük volna a fél kettes vonatot elérni. Jött is fél kilenckor, elszámoltunk a szálással és egyebekkel. Márti térde még mindig fájt, ezért megkérte őt, hogy vigye ki Bódvaszilas vasútállomásra. Szívesen meg is tette, így Márti és Tünde nélkül (aki önfeláldozóan elkísérte őt) folytattuk a gyaloglást. Negyed tízkor indultunk el. A falu szép házait és a Polgármesteri hivatalt (!) elhagyva 1 km-t országúton mentünk, majd betértünk az erdőbe. Az út egy ideig szintben haladt, később a Málnás környékén egyre jobban emelkedett, szép kilátást nyújtva a Mile-völgyre és a távolabbi Szlovák Karsztra. Ez a terület már a Szalonnai-hegységhez tartozik, a bükkös magas hegységre utal, pedig csak 340 m magasan járunk. Lefelé menet egy darabig mélyen bevágódott barnás-vöröses palák között haladunk.
Nemsokára megláttuk Bódvaráró templomtornyát. A falu - tele van szebbnél-szebb házzal - rendezett képet mutat. Bélyegeztünk a főutcán, majd – immár utunk végéig – aszfaltozott úton haladtunk a Bódvaszilas vasútállomásig. Visszanézve láthattuk az Esztramos lebányászott vonulatát. Most nem fért bele, hogy a Rákóczi-barlangot is megnézzük, de sort fogunk rá keríteni. Átkeltünk a megáradt Bódván, kereszteztük a vasútvonalat és kiértünk a Tonanádaska felé vezető országútra. Ezen párszáz métert gyalogolva elértük a falu szélső házait. Annyi időnk még volt, hogy elnyaljunk egy fagylaltot, aztán irány az állomás. Megvettük a jegyeket, pecsételtünk, és máris jött a vonat. Az árvíz miatt sok helyett csak lépésben haladt Szendrő, Edelény térségében. A miskolci átszállásra adott 40 perc ugyan öt percre szűkült, de így is elértük a pesti gyorsot (az is késett, valószínű hasonló okokból). A vonat ablakából sok helyen láttunk a vadul hömpölygő Bódvát, az elárasztott hatalmas területeket. E napi megtett kilométerünk 12,8 volt.

Összegzésképpen elmondhatom, hogy vegyes érzelmekkel hagytuk el a Cserehátat. A jelzések állapota egyáltalán nem utal arra, hogy az ország első számú túraútvonalán haladtunk. Rengeteg helyen hiányzik a jelzés akár több száz méteren is, a kereszteződésekben nagyon sok helyen pedig egyáltalán nincs. Ez főleg ott bosszantó, ahol lenne mire festeni a jelzéseket. Kíváncsi volnék, hogy számolnak el lelkiismeretükkel azok az emberek, akik a 2007-es pályázati pénzből erre a szakaszra felvették a festési díjat.
Ami viszont mindenkinek tetszett, az az emberek közvetlensége, segítőkészsége, aggódása a turisták miatt. Sok helyen elmondták, hogy a térség felemelkedését a turizmustól várják. Az ő vendégszeretetük már megvan hozzá, rajtunk is múlik, hogy igénybe vesszük-e ezt. A táj csodálatosan szép, a völgyekben megbúvó kis falvak várnak bennünket.
A mellékelt képeket Dalmi Éva (D:É.) és jómagam készítettük.