zly

Fárasztó hétvége

Balogh Zoltán — Mon, 12 Jul 2010 19:34:43 +0000

A szombati éjszakai túrát követően, mintegy 3 óra alvás után már keltem is, hiszen indulni kellett az idei Szurdok teljesítménytúrára. A nagy esőzések miatt sokáig kérdéses volt a túra vonalvezetése, hiszen ez a teljesítménytúra pontosan azokon a szurdokokon vezet, melyeket életveszélyessé válásuk miatt le kellett zárni. Szerencsére 1 héttel a túra előtt a Pilisi Erdészet feloldotta a látogatási tilalmat, így a teljesítménytúra az eredeti vonalvezetésen lett megtartva.

213-as rajtszámmal 8.05-kor el is rajtoltam Pomázról, a HÉV végállomásától. A Z sáv, majd Z háromszög jelzésen - a már jól megszokott úton - bandukoltam felfelé a Janda-házhoz, majd tovább Kis-Csikóvárra. Nagy-Csikóvár felé a nyergen elkezdett jelezni a bal talpam. Hmmmm. Ezek szerint bőven „benne maradt” még az éjszakai túra is. Nagy-Csikóvár csúcsánál már egész komolyan éreztem a bal talpamat, és rá kellett jöjjek, hogy nemhogy a 44 km-es táv, de még a rövidebb teljesítése is akadályba ütközhet. A P+ jelzésen haladtam tovább a Holdvilág-árok felé, de már egészen lassan, szinte bicegve. Elgondolkodtam, hogy az árok végén egyszerűen kisétálok Kiskovácsiba, szólok Gethe Lacinak, hogy részemről ennyi volt, és életemben először feladok egy teljesítménytúrát.

Aztán a Holdvilág-árok közepén jelentősen csillapodott a talpfájás, de ekkor már nagyon sok volt az elvesztegetett idő. Az alvásszükséglet miatt eleve jó 1 órával később indultam, mint tavaly, és volt még ez a jelentős belassulás is, így teljesen egyértelmű volt, hogy a 44 km-es táv teljesítése ezúttal nem jön össze, mivel ahhoz 16 órára Dobogókőn kéne lenni. Ígyhát maradt a rövidebb, 30 km-es táv, nomeg ezáltal idő, mint a tenger, lévén ezen a teljesítménytúrán nincs szintidő. Úgy megörültem annak, hogy bejáródott a talpam, hogy bevállaltam az alternatív Salabasina-árkos kitérőt, mely 1600 méterrel toldja meg a távokat.

A Salabasina-árok teljesen ki van száradva, pár hónapja, vízzel teli sokkal izgalmasabb volt. Itt is pusztított a természet, bár ez a szurdok „gyárilag” is nagyon nehezen járható. A legnehezebb részeket azonban elkerülte a túra nyomvonala, vagyis előtte ki kellett másznunk az árokból, utána meg vissza. Nem tudom, hogy milyen okból. Viszont ebben a gyalogosan is nehezen járható árokban találtam egy motorolajos flakont. Igazi rejtény is lehetne ittléte, bár nyilván fenntről dobták be, vagy egyszerűen befújta a szél.

Tölgyikrek után a S sáv jobbra jelzést láttam ugyan, csak magát az utat nem, és mivel látótávolságban mentek előttem vagy öten tovább egyenesen, elvitt engem is a csordaszellem. Mígnem kb. 500 méter után jöttek vissza velem szemben, hogy elrontottuk, és ők visszamennek. Hmm, én ugyan visszafelé egy lépést se, inkább a térképpel tájolóval végzett helymeghatározás. Én úgy döntöttem, hogy nekem jó lesz továbbra is ez a jelöletlen út, majd visszamegyek a sárgára máshol. Ígyhát elváltunk.

Szent-kút előtt elfogyott a másfél liter teám, itt pótoltam a készletet a forrásvízzel. Ezután következett a Szurdok-tanösvény. Ami sajnos csak volt tanösvény, jelenleg majdhogynem egy szemétbánya. Amit itt művelt a természet, az szinte hihetetlen. A szurdok aljában épen maradt tán 2 híd, az összes többi épített műtárgy - hidak, tájékoztató táblák - romokban, darabokban, cafatokban, eredeti telepítési helyüktől kisebb-nagyobb távolságra. Sőt, mintha a szurdok tetején kiborítottak volna sok-sok teherautónyi szemetet is, és azt is elvitte magával a víz. Végig az egész szurdok, mintha egy szeméttelep lenne, annyi benne a törmelék, a műanyag.

A szurdok végén a patakon oda-vissza ugrálva nálam jóval magasabb gazerdőben vezetett be a szalagozás Pilisszentkeresztre. Itt kellett szembesülni avval a ténnyel, hogy a falun, majd Klastrompusztán keresztül nem nagyon lesz árnyék jópár kilométeren keresztül. A nap meg süt, de nagyon. Nem tudom hány fok volt, de nagyon meleg, sőt a bal talpam ismét jelezte nemtetszését, bár ekkor távolságban már nem sok volt hátra. Csak a Vaskapu-sziklához ne kéne most felmenni, mert az nagyon kegyetlen lesz. Dehát a piros-fekete jelzésen bizony fel kell mászni. Szerintem életemben nem mentem fel ilyen lassan hegyre, bár itt már nagyon éreztem a talpamat. Egy szintén nem túl friss túratársam meg is jegyezte: Egyszer csak felérünk. Így is lett.

Itt már számolgattam a hátralevő távolság alapján, hogy milyen „gyorsan” kéne csoszogni, tudva azt, hogy minden óra 55-kor megy a busz vissza Pomázra és ne kelljen 1 órát várni ebben a melegben. Szerencsére pont úgy jött ki a számítás alapján, hogy olyan nagyon nem kell kapkodni. Még a Zsivány-sziklákat érintette a vonalvezetés, majd következett a várva-várt cél Dobogókőn.

Ez a két túra így gyors egymásutánban, 3 óra alvással és ilyen extrém melegben nekem nagyon fárasztó volt. De hogy jövőre ismét Szurdoktúrázom, az is nagyon valószínű. Merthát az útvonal csodás, a szervezés és az ellátás pedig a Gethe Laciéktól megszokottan magas színvonalú.

Képekben mindez.

Csatolmány	Méret
Szurdok30.gdb	66.55 kB

Kinizsi 40

Balogh Zoltán — Sat, 05 Jun 2010 18:35:25 +0000

Harman Marcival ketten részt vettünk az idei Kinizsi 40 teljesítménytúrán múlt szombaton. 8 óra 10 perc alatt teljesítettük, de túl sok maradandó emlékünk nem maradt róla. Ez egy kevésbé látványos, de igazi, menetelős teljesítménytúra volt. A szervezés is remek volt, rengetegen voltak, az egyetlen hiányosság, hogy az idei leírás már kevésbé szerencsésre sikerült. De beszéljenek inkább a képek.

Csatolmány	Méret
Kinizsi_40.gdb	69.82 kB

Hanák Kolos teljesítménytúra 2010

Balogh Zoltán — Sun, 25 Apr 2010 19:05:43 +0000

A klubprogram dátumütközése nem volt szerencsés, mi Marcival ketten a természetjárás egy másik formáját választottuk szombatra. A Hanák Kolos Turistaegyesület hagyományos évi teljesítménytúráján vettünk részt, ám a tavalyitól eltérően ezúttal már a középső, 36 km-es távot választottuk.

A közzétett felhívás nem vezetett eredményre, 05.30-kor ketten találkoztunk Gödöllőn, majd egyből a Szurdokpüspöki Általános Iskolához autóztunk, mely a célnak ad otthont. Rövid várakozás után busszal utaztunk Gyöngyösre, majd később - minő véletlen - ugyanaz a busz vitt fel minket Kékestetőre a rajtba. Féltávnál szóltam Marcinak, hogy ez a busz szerintem büdös, égettszagú, lehet, hogy ki fog gyulladni. Nem sok hiányzott hozzá, hiszen Kékesen, mikor leszálltunk már dőlt belőle a füst. A sofőr azonban nem zavartatta magát, úgy látszik ez egy természetes, mindennapos állapota a járműnek.

8.47-kor elrajtoltunk, de a Marci egyből fel akart menni Kékesen a kilátóba. Ezt mondjuk a rajt előtt kellett volna, és végülis nem sikerült, viszont kapásból vagy 10-15 perc állásidővel indultunk, melynek még jelentősége lesz. Rögtön az elején bekezdtünk a lábgyilkos lejtővel, majd 400 métert veszítettünk magasságunkból. Innen megmásztuk a Csór-hegyet, majd hosszú, emelkedős meneteléssel jutottunk tavalyi rajtpontunkba Galyatetőre. Ezt követően ismét többnyire lefelé haladtunk, de az Ágasvári ellenőrzőponthoz nem kicsit kellett felfelé kapaszkodni. Lefelé még kegyetlenebb volt a hegy, majd a Csörgő-patakot elérve masíroztunk be Mátrakeresztesre.

Marci többször említette az emelkedők után, hogy ne várjam meg a tetőn, hanem menjek nyugodtan, majd a célban találkozunk. Ezt nem nagyon akartam, mivel eddig egyszer váltunk el, akkor Ő megsérült, így ez a szétválás nem volt túl jó ómen. Azonban Mátrakeresztesen ránéztünk az órára, és megállapítottuk, hogy nincs már 3 teljes óránk, de van még 13 kilométerünk, közte a Muzslával, ami 6 km folyamatos emelkedőt jelent 500 méter szintemelkedéssel, majd további 6 km 700 méter eséssel. Osztás szorzás után hamar kijött, hogy ehhez bizony 5 km/h feletti átlagot kell menni, és akkor talán még elérhető a szintidő. Ez frissen nem lehetetlen, de 22 km megtétele után már kérdőjeles lehet. Marci még pihenni akart egy kicsit, én meg felkaptam a zsákomat, és irány a Muzsla.

Folyamatosan néztem a GPS-t, hogy 15 percenként többet megyek-e hegynek fel, mint 1 km, illetve mennyivel. A rövid sík szakaszokat, lejtőket futással teljesítve ez szerencsére mindig megvolt, sőt nem is kicsit. Kb. 1 óra 15 perc alatt felértem a csúcsra, azonnali pecsétet követően indultam is lefelé. Elég sok embert kellett kerülni, végül betársultam 2 futóhoz, akik párszor el akartak engedni, de lebeszéltem őket erről. Menjenek csak előttem, végre van valaki, aki "húz". Az utolsó 4 km-en elfogyott az erdő, maradt a tűző nap és a kavicsos, sípcsontgyilkos lejtő. Másfél kilóméterrel a cél előtt ránéztem az órára, szerencsére nagyon sok időt sikerült addigra összegyűjteni. Gondoltam magamban, innen akár négykézláb is beérek szintidőn belül, de jól is jöttek az összegyűjtött percek, lévén a sípcsontom már igen erősen jelezte, hogy kb. ennyi volt a tűréshatár, lehet visszavenni a tempóból. Mivel pont ekkor értem el a "még 1 km" felfestésig gyökkettes sétára váltottam. Így 31 perccel sikerült a szintidőn belül maradni és meglett a kitűző.

Marcira várva Hevér Gabi masírozott el előttem a cél felé, gyorsan váltottunk is pát szót. Nem sokkal később megérkezett Marci is, aki elmondása alapján nehezen mászta meg a Muzslát, de lefelé már Ő is jött, mint a mérgezett egér. Csak pár perccel csúszott időn túlra. Pedig a rajt után még a Kékesen jóval több idő ment "pocsékba", mint amivel végül elmaradt a szintidőtől.

Rengeteg ember kérdezte a rendezőket, hogy ide-oda mikor megy a busz-vonat, hogyan jutnak el uticéljukba. Nekünk viszont nagyon jól jött, hogy a tavalyi tapasztalatunknak, és korai kelésünknek köszönhetően a céltól 50 méterre parkolt hazajutásunk záloga. A buszmegállóban várakozó túratársainknak felajánlottunk 2 helyet a hátsó sorban Gödöllőig, de mindenki Gyöngyösre akart utazni.

A képes beszámolót Marci készítette, a nyomvonal pedig mellékelve.

Csatolmány	Méret
Hanak_Kolos_2010.gdb	74.06 kB

Salabasina-árok

Balogh Zoltán — Mon, 29 Mar 2010 10:46:22 +0000

A tavalyi Szurdok 40 teljesítménytúrán egy alternatív útvonalként szerepelt - melyet akkor Marcival kihagytunk -, hogy annak egy részét akár a Salabasina-árkon át is meg lehet tenni, ám evvel a kitétellel: Felhívjuk a figyelmet, hogy ez a völgy kifejezetten nehezen járható, a túra útvonala hivatalosan nem erre vezet. A völgyet mindenki saját felelősségére keresheti fel, ügyessége és legjobb belátása szerint! Több se kellett nekem, amint megláttam ezt az árkot a Kisnyuszi Túraklub honlapján egy túrakiírásban, már jelentkeztem is vasárnapra.

Az óraátállítás szerencsésen összezavart. 8.32-re kellett Pomázra érnünk, osztás-szorzás-összeadás 6-kor kell kelnem, tehát 5-re kell állítani a telefonomat. Igen ám, de a telefon is tudja, hogy ilyentájt órát kell állítani, így pontban hajnali 5-kor sikeresen fel is keltett. Sebaj, 3 és fél óra biztosan elég lesz :) 3 gyermekkel (2 saját plusz a Heni egyik osztálytársa) útnak indultunk.

Pomázon a HÉV-megállóban hagytuk a kocsit, majd HÉV-vel utaztunk vissza Szentendrére, ahonnan busszal folytattunk utunkat Piliszszentlászlóra. A Pilisszentlászó - Bükkös patak völgye - Sikárosi-rét - Tölgyikrek - Salabasina-árok útvonalat jártuk be, amely mindössze 11 km, azonban az árokban a haladási sebesség drasztikusan lecsökken. Ha nem lett volna ott más felnőtt, akkor Henrikkel komoly bajban lettem volna. A 2 nagyobb lány még csak-csak vette a különböző csúszó-mászós akadályokat, néhol kisebb segítséggel persze, de Henrikkel ez túlságosan magas, csúszós, és egyensúlyozós terep. Egyszóval veszélyes, mert elég hideg a víz, és roppant nagyot üt az alja, ha úgy pár méter magasságból valaki megindul. De attól csapat egy csapat, hogy minden létező helyzetet közös erővel megold, és ez tegnap sem volt másként.

Az egyik ilyen nagyon meredek mászásnál Döme kutya, és gazdája kénytelen volt kicsit visszamászni, és a roppant meredek hegyoldalon kimenni az árokból, hogy el tudják kerülni azt az akadályt, melyet a hős eb már nem tudott teljesíteni. Ami persze nem csoda, hiszen éppen eléggé kellett kapaszkodni, és a négylábúaknak ugye nem nagyon van mivel. Kicsivel arrébb nem kevésbé meredek lejtőn csatlakoztak ismét a csapathoz. Az én fejemben is megforult párszor ez az alternatíva, mármint hogy ugyan miképpen fogom én itt levinnni a Henriket? De szerecsére mindig megodottuk valahogy, például az egyik működőképes módszer: Én itt ráülök erre a rönkre, ráteszem a Henriket a másik fára. Nyugi foglak, csússz előre a fán, de lehetőleg ne menjen szálka a hátsódba, Te beállsz középre, ahol már eléred fogod a kezét, majd továbbadod, Te meg leveszed az alján. Oké, lenn van.

Jómagam a jobb lábammal két esetben is fürdőt vettem kb. sípcsontközépig, és természetesen minden gyermek összes létező lába is tapintotta több ízben a patakmedret. Egy, az árok oldalán meginduló nagyobb faág Sanyi túratársamat elég keményen tarkón ütötte, valamint Henrik keze is beszorult 2 fa közé egy ízben, melyek kisebb riadalmat okoztak. Szerencsére egyik sérülés sem volt komoly, az előbbinek egy piros folt, az utóbbinak még annyi nyoma sem látszott. Kisebb karcolásokat és csuromvízes cipőket azonban szinte mindenki összeszedett a csapatban.

Azt hiszem, nem kell bemutatni a klubtagoknak Henrik lassan klasszikussá váló kérdését, nevezetesen: Hány kilométer van még hátra? Nos, ez tegnap nem hangzott el, vagyis megvolt Henrik első olyan túrája, amelyen annyira lekötötte a figyelmét a természetben való mozgás, hogy elfelejtette feltenni immáron pavlovi reflexű kérdését. Egyszer sem maradt le, és egyszer sem "fáradt el a lába". Igaz, a kocsiban hazafelé Szentendrén már gyakorlatilag bealudt, ami majdnem 3 km Pomáztól.

A túráról több fotósorozat is elérhető, Zsebeházy Eszter, Nagy Sándor és Nagy Gábor Attila is végigfotózta a túrát. A mellékelt képeket Ők készítették.

Csatolmány	Méret
Salabasina-arok.gdb	32.47 kB

Téli Mátra Teljesítménytúra

Balogh Zoltán — Mon, 01 Feb 2010 18:06:00 +0000

Hó, jég, hideg, tömeg, csúszkálás. Röviden így lehetne összefoglalni az év (számomra) első teljesítménytúráját, melyet a Hanák Kolos Turistaegyesület szervez minden évben. Szombaton reggel 8 órakor találkoztuk Marcival Gödöllőn, a Művelődési Ház parkolójában, úgy gondolván, hogy Mátrafüredig azt az 59 km-t 1 óra alatt letudjuk kocsival. Az éjjel óta szakadó, sőt egyenesen ömlő hóesés azonban keresztülhúzta a számításunkat. A csúcssebességünk néhol a 40 km/h-t is elérte, így majd 2 órát kocsikáztunk Mátrafüredre, ahol a rajt épületéhez - a Mátra Szakképző Intézet épülete - már nem is mertem lekanyadorni. Inkább a Palóc Babamúzeumtól - ahal tavaly jártunk a klubbal - nem messze parkoltunk a főúton. Így (kétszer) párszáz méterrel meg is toldottuk a távot.

A kocsiban az M (25.4 km) és az S (19 km) táv között gondolkodván - az időjárást látva - az S-re szavaztunk, a nevezésnél azonban mégiscsak az M lett belőle. A különbség annyi, hogy az S nem megy fel Kékestetőre. 10 óra 07 perces rajtunkat követően az épületből kilépve kapcsoltam be a GPS-t, hogy jegyezze merre járunk, ám az első pár méter - a műholdkeresés miatt - kimaradt a rögzítésből. A kisvasutat keresztezve a Z+, majd Z jelzéseken a Cserkő-bánya mellett elhaladva értünk első ellenörző pontunkhoz Lajosházára.

Már itt megtapasztaltuk ennek a túrának az egyik legnagyobb „hátrányát”, mégpedig azt, hogy a folyamatosan ömlő hó ellenére is borzasztóan népszerű. Ez most azért volt hátrány, mert az előttünk elhaladó sok-sok száz ember alaposan kitaposott egy nagyon keskeny nyomot, ami gyakorlatilag tükörjéggé vált. A jelzéseket nem is kellett nézni, csak ezt a nyomot. Bár egy alkalommal a Marci észrevette, hogy a zöld sáv „letér” a nyomtól, így mi kiváltunk a vonatozásból a zöld jelzést követve, és így egy nagy kanyart levágva vagy 100 embert előztünk meg egyszerre.

Mindenkinek más a tempója, aki az S-en megy, az úgymond ráér, de az M-eseknek menni kell, ha sötétedés előtt célba akarnak jutni. Eleinte sűrűn előzgettük is a lassabban haladó túratársainkat, de ezt csak a kijárt nyomból kilépve a 40-50 centis hóban tudtuk megejteni. Sok értelme mondjuk nem volt, mert 10-20 (!) méterrel előrébb ismét utolértünk egy kisebb csoportot. És ez így ment végig. Egyszerűen nem volt olyan pontja a túrának, hogy senki ne legyen a közelünkben.

Marci néha panaszkodott is, hogy ezekben a nyomból kilépős előzésekben beázott a cipője. Igazából az volt a roppant fárasztó a dologban, hogy nem tudta senki sem a saját tempóját menni, valamint minden egyes lépésnél koncentrálni kellett, és felkészülni egy esetleges megcsúszásra. Feltűnt az is, hogy Marci sokkal többször csúszik meg, mint én. Viccesen kérdeztem is, hogy mi van, Te korcsolyát húztál fel ma? Ez a végére sajnos nem is lett olyan vicces.

Lajosházán nem sokat időztünk, egy szendvics, egy kávé és indulás is tovább a Z+ jelzésen a Vörösmarty Fogadóig. Itt vált szét a 19 és 25 km-es táv, és meglepődésemre Marci úgy gondolta, hogy neki mára elég lesz a rövidebb is. Így Ő a P jelzésen elindult visszafelé, nekem viszont a P+ jelzésen a Pisztrángos tavi ellenörző pont következett. Itt sem időztem sokat, a K+, K jelzéseken felértem Kékestetőre. A fényképezőgép nagyon le volt merülve, így az egész túráról viszonylag kevés kép készült - és jelenleg technikai problémák miatt azokat sem tudom áttölteni -, de úgy voltam vele, hogy az ország tetejét mindenképpen lefényképezem. Le is vettem a kesztyűmet, ám legalább 1 percet várnom kellett, mert mások is ott fotózkodtak. Közben kiírta a masina, hogy gyenge az elem, nyomjam meg az OK gombot. Hát alig bírtam, úgy szétfagyott a kezem 1 perc alatt. Jól esett tehát az ellenörző ponton a forró tea.

Szemem kerek lett, midőn az egyik sporttárs megjelent az ország tetején 1 szál pólóban, valamint a feszülős, rövid futónadrágban. Ja, volt még rajta zokni, cipő, és egy sapka, hogy meg ne fázzon! Emberünket többen fényképezték, mint a piros-fehér-zöld kavicsot a hegytetőn.

A K+, P+ jelzéseken ereszkedtem lefelé a hegyről, itt azonban érdekes módon nem tudták letaposni a havat, így annyira nem csúszott, ellenben eléggé süppedt. Erre elvileg csak a 25-ösök jöttek, talán ezért. Valahol a Gyökeres-forrás felé vezető úton csörgött rám a Marci, hogy most ért be a célba, csak mivel épp egy völgyben voltam, térerő hiányában megszakadtunk. Ránéztem a GPS-re, majdnem 21 km-nél jártam. Gondoltam magamban, valami tényleg nem stimmelhet a barátommal. Elválásunk óta neki szinte csak lefelé kellett menni, nekem meg átugrani a Kékest, és így is majd 2 kilométerrel mentem többet. Mivel megszakadtunk, ekkor még nem tudtam, hogy ez nem volt véletlen.

A P jelzésen találkozott ismét az M és az S nyomvonala, így megint jött a csúszkálás. 16.42-kor pecsételtem az utolsót Gyökeres-forrásnál. Ekkor már sejtettem, hogy 30 perc alatt lehetetlen a hátralévő 4.4 km-t teljesíteni, ráadásul sötétben, tükörjégen. Előttem és mögöttem átlag 5 percenként borult valaki, nekem is jónéhányszor kellett óriásit szambázni, hogy ne essek el. De szerencsére én esés nélkül megúsztam. Végül 23 perccel léptem túl a 7 órás szintidőt, így a jutalom ezúttal elmaradt.

A célban a Marci elmondta, hogy neki nem volt ilyen szerencséje, mert 5 km-el a cél előtt sajnos elesett, elég rosszul, és hallott valami roppanást is. Ezért lett a nagy különbség, de azért csak bebicegett a célba. Mint utóbb kiderült, sajnos részleges szalagszakadást szenvedett. Ezúton is mielőbbi gyógyulást kívánok állandó túratársamnak, mert egyedül azért nem olyan jó menni, no meg ki veszi majd észre, ha épp lemegyek a térképről? És persze a kevésbé csúszós, és abszolút beázásmentes cipőt is, melyet a tök száraz zoknimról beszélgetve irigyelt meg a célban. Gyógyulj meg Marci!

Az autót kiásva immáron másfél óra alatt visszaértünk Gödöllőre, volt olyan is, ahol már 70-el tudtunk jönni. Otthon kb. 3 métert tudtam bemenni a telekre a kocsival, épp annyit, hogy a kaput be tudjam csukni. Ekkor már egy jelentősebb hókupacot toltam magam előtt. A kellő fáradtság miatt szegény autó ott aludt kinn a vasárnapi kiszabadulásáig.

Csatolmány	Méret
Teli_Matra_M.gdb	48.89 kB

Lábatlan 35 teljesítménytúra

Balogh Zoltán — Mon, 31 Aug 2009 19:05:14 +0000

Mivel szombaton is munkanap volt (már akinek, ugye Marci?), hétvégém egyetlen szabadnapjának programja mi is lehetett volna más, mint az enyhe képzavarral küzdő Lábatlan 35 Teljesítménytúra a Gerecsében, a Teljesítménytúrázók Társasága szervezésében. Fél nyolc felé találkoztunk Marcival a szokott helyen, és meg sem álltunk a tatabányai autóbusz végállomásig. Illetve egy tatabányai benzinkútnál egyszer mégis, hiszen a múlt héten megfogadtuk, hogy saját térkép nélkül soha többet sehova. A kúton kapható egyetlen darab, 2007-es kiadású Gerecse térképet magunkévá tettük, majd a buszvégállomás mögötti utcában leparkoltunk.

A túra rajtja a piros sáv jelzésen másfél kilométerrel arrébb volt, a turul szobornál, ám azért itt parkíroztunk, mert ide jövünk majd vissza busszal Lábatlanból. Mivel sietnünk kellett, és nem kevés lépcső vezet fel a szoborig, szinte lógó nyelvekkel, ámde jól bemelegedve érkeztünk a rajthoz. Itt kiderült, hogy az orrunk előtt fogyott el a háromszázadik idei itiner. Ez már nagyon jó jel egy túrán, lévén a múlt héten a rajt zárása előtt nem sokkal is csak a 20-as körüli rajtszámokat kaptuk, és hát tudjuk milyen volt. Itt azonban a csomagtartóból előkerültek a tavalyról megmaradt itinerek, és amíg én neveztem, a Marci részletes instrukciókat kapott az idei változásokról, mely szerint a túránk elején még egy plusz ellenőrzési pont van egy kilátónál, valamint már nem jó a csatolt menetrend sem.

A piros háromszög jelzésen meg is látogattuk a Ranzinger Vincéről elnevezett vasmonstrumot, melynek tetejéről Tatabánya látványa tárult elénk. Egy 5-6 fős csapatot követve, a piros kör, majd piros kereszt jelzéseken kellett volna folytatni utunkat, azonban egy elágazásnál Marci észrevette, hogy nem kell nekünk 60 méter szintet le, majd felmenni, mikor megtehetjük ezt szintben is egy másik jelzésen. Így a kereszteződésnél mi nem arra fordultunk, amerre az előttünk levők, hanem ellenkezőleg. Több se kellett nekik, látták, hogy mi térképpel, tájolóval vagyunk felfegyverkezve, hát jöttek utánunk, bár mi ezt ekkor még nem tudtuk. A jelzésünk elfogyott, és a domborzatból hamar rájöttünk helytelen utunkra, és kicsit visszamentünk. Na, ekkor találkoztunk velük.

Innen mi a keresett irányunkba elindultunk egy jelzetlen úton a kerítés mellett, de mivel nem volt biztos a sikerünk (szerintük), nem követtek minket tovább. Jól is tették, mert mi mentünk iránymenetben a szinte áthatolhatatlan erdőben, no meg találkoztunk „kóbor” vaddisznóval is, aki valószínűleg nagyothalló volt, vagy belefeledkezett a jólétbe, mivel már csak kb. 5 méterre volt tőlünk, mikor is észbe kapott, hogy hoppá. Szerencsére sarkon fordult és eltűnt a sűrűben.

A meglelt piros sáv, majd piros kereszt jelzéseken érkeztünk Vértestolnára, ahol a presszóban volt a következő ellenőrzőpont. Innen 2 km-t haladtunk a K kereszt jelzésen egy műúton, majd csatlakoztunk az OKT-ra, amin egy elég bozótos területen áthaladva érkeztünk Bánya-rétre, mely a következő ellenőrző pont volt. Itt megpihentünk, mivel eddigi tempónk meglehetősen erős volt, és érződött, ennek nem lesz jó vége. A gyomrom sem volt túl jó kedvében itt, bár ez inkább csak nagyon kellemetlen.

A kék háromszög jelzésen elértük Gerecse-tetőt, a következő ellenőrzőpontot, ahol megmásztuk a geodéziai tornyot is. Innen tényleg remek volt a panoráma. Az én lábaim itt már nagyon erősen jeleztek, míg a Marcinak erős cipőproblémája volt. A kék háromszög jelzésen visszatértünk az OKT-ra, majd ezen elértük utolsó ellenőrzőpontot Pusztamaróton, az emlékműnél. Ezen a szakaszon lendültünk át nagyjából a fáradtságon, és innentől a piros sáv jelzésen mentünk végig a célig, mely Lábatlanban volt a Piszke nevű vasútállomásnál.

Közben a cél előtt 3-4 km-el szembe jött velünk egy turista pár GPS-el felszerelve, mondván ez az út biztos nem jó. Mi rövid térképelemzést követően úgy döntöttünk, hogy valóban valahol elvesztettük a piros sáv jelzésünket, de azért mi akkor is erre megyünk tovább. Nem tartottak velünk. Döntésünket igazolta, hogy mi már átvettük a díjazást, megbeszéltük a menetrendet, és útban voltunk a buszmegálló felé, mikor ismét találkozva Ők még a cél felé tartottak. Térkép + tájoló kontra GPS, 1:0.

Természetesen célba érésünket 10 perccel megelőzve ment el a buszunk, a következőre pedig több mint egy órát kellett várnunk, így csak a 19.02-es busszal, és 1 órás utazással értünk vissza Tatabányára. Ez egy szuperül megszervezett, és gyönyörű tájakon vezető túra volt, melyre jövőre biztosan visszatérünk.

Bükki bosszúság

Balogh Zoltán — Sat, 22 Aug 2009 19:36:07 +0000

Elég hálátlan, és kellemetlen feladat beszámolót írni egy olyan túráról, melyben sok köszönet sajnos nem volt. Elég régóta nyomjuk már a Marcival ezeket a teljesítménytúrákat, és ilyen szinten még soha nem kavarodtunk el, mint tegnap a Bükkben. Részben persze a mi hibánk, hisz az egy alapvető dolog, hogy saját térkép nélkül nem indulunk el, ám mi mégis megtettük. Bíztunk abban, hogy az előzetesen letölthető itiner szerint végig jelzett turista utakon fogunk haladni, sőt térképmellékletünk is lesz, illetve rendelkezünk már némi rutinnal is a terepen.

Mivel a miskolci kisvasút végállomásnál volt a rajt, igen korai, 5 órai keléssel indult a nap. Marci a 06.10-es vonattal érkezett az isaszegi állomásra, ezt követően még anyukámat vettük fel Tóalmáson. Neki pont kapóra jött egy olyan túra, melynek van nagyon rövid, 8.8 km-es változata is.

Miskolcra érve a kisvasút végállomásánál rögtön beneveztünk mindhárman. Érdekes volt, hogy mindössze egy fekete-fehér fénymásolatot kaptunk térképvázlat gyanánt, mely tele volt ikonokkal, és szürkeárnyalatos mivolta miatt igen sok dolog egyszerűen láthatatlanná vált rajta. A túra teljes hosszának igen szűkszavú leírása pedig kétszer négy sorba elfért. Anyukámnak volt még bőven ideje a kisvasút indulásig, lévén Ő lecsapta a teljes 21.2 km-es táv első 12.4 kilométerét Lillafüredig. Ismerve jelenlegi terhelhetőségét, biztos voltam benne, hogy mindezek ellenére utol fogjuk érni Lillafüred után valahol az erdőben, mi pedig a Marcival elindultunk az itiner szerint a fő utcán kelet felé.

A második utcán (ami az itiner szerint Lórántffy Zs. u.) forduljunk jobbra. Már a hátoldalon mellékelt térképvázlaton (!), valamint a valóságban is ezt valahogy Bertalan utcának hívják, de hát ilyen apróságokkal ne is foglalkozzunk, hiszen ennél sokkal durvább itiner hiba is lesz még, bár ekkor ezt még nem tudtuk. A hiba ellenére hamar fogtuk az első pontot, ahol egy kihelyezett bugyiból kellett egy papír a célba juttatni. Ezt követően a kék kereszt jelzésen haladtunk egészen Lillafüredig, többnyire szándékosan (?) a turista útra bedöntött fák között lavírozva. Néhol csak másznunk kellett a fatörzsek között, ám volt olyan hely is, ahol egyszerűen ki kellett kerülni a turista út egy részét a kivágott, és útra döntött fák miatt.

Eltévedés ügyben a Marci valahol tévesztett egyet, így 1-0-ra vezetett, de az egyenlítésemet, azt hiszem, el kell mondanom. Tehát, éppen én mentem elől, amikor is két út derékszögű találkozásához értünk. Érkezési irányunkkal pontosan szemben lévő fán egy szabályos "kék kereszt balra" jelzés volt látható, sőt a fa bal oldalán egy irányunkba mutató kék nyíl, ami azt sugallta, hogy az onnan (tehát nekünk balról) érkezőknek szól. Szó nélkül fordultam balra, Marci utánam. Jó 200 métert követően kezdtük hiányolni a jelzést. Közben egy másik pár is hasonlóképpen járt, ám amíg mi állva helyzetmeghatározást végeztünk a kezünkben lévő "térkép" alapján, ők elhaladtak mellettünk. Úgy döntöttünk, hogy a domborzati jelzések alapján jelenlegi helyzetünk és haladási irányunk sem jó, vissza kell mennünk a kereszteződéshez, ahol meg is találtuk a helyes irányt, amely nem más, mint a "kék kereszt balra" jelzés iránymutatása helyett a tökegyenesen tovább az ösvényen. Evvel lett 1-1.

Lillafüredre érve egy presszóban kávéztunk egyet, majd tettünk egy próbát, hátha bejutunk az Anna-barlangba is. Mivel ehhez vagy 40 percet kellett volna várnunk, és további 25 lett volna maga a barlang megtekintése, úgy döntöttünk, hogy ez most kimarad, és irány a 2-es ellenőrző pont, vagyis a kisvasút állomás, ahonnan anyukám rajtolt.

Eszméletlen mennyiségű ember volt a helyszínen, de nekünk azt az egyet kellett megtalálni, aki pecsételni fog nekünk. Ketten kétfelé szakadva legalább negyedórán át kerestük az állomáson a pontot az embertömegben, de tulajdonképpen azt sem tudtuk, hogy igazán mit is keresünk. Marci már lefotózta a helyet, és indult volna tovább, amikor amolyan utolsó próbálkozásból megkérdeztem a wc-s nénit is, hogy nem tudja-e véletlenül, hogy hol van a teljesítménytúra ellenőrző pontja. Segítségével megtaláltam, és a Marcit is visszahívtam oda. Egyébként legalább négyszer mentünk el mellette fejenként. Mint utóbb kiderült, anyu még előttünk azt szerette volna megtudni tőle, hogy egyáltalán merre induljon el, de az ide ültetett "szervezőnek" halvány lila sejtelme sem volt róla, így egy kocsmában kellett érdeklődnie, ahol eligazították, hogy a műúton induljon el dél felé. Irdatlan nagy szerencséje volt, hogy erre hallgatott, és nem az itiner alapján ment, mint mi, mert különben tán még most is keresnénk Őt az erdőben.

Az itinerünk szerint ugyanis a piros sáv jelzésen kellett elindulnunk délnek. Mi így is tettünk, és az emlékoszlop érintése után tovább kellett mennünk a piros jelzésen a sárga sáv elágazásáig. A leírásunk szerint ez a piroson haladva pontosan 400 méter távolságra van az emlékoszloptól, de csak nem akart jönni semmiféle sárga sáv jelzés. Ráadásul a műúti lépcső sem, ami meg volt említve az itinerben. Kicsivel később elérkeztünk egy pontra, ahová balról, a hegyről végre bejött a sárga sáv jelzés. Oké végre megvan a pont, igaz szerintünk ez nem 400 méter volt, hanem jóval több, a műút se itt van, de hol van a bugyi? Hát az nincs. Felfelé kell mennünk innen a sárga sávon nyugat felé, de ez bizony keletről jött és arra is megy. Marci felment pár métert a hegyre, megállapítottuk, hogy ez fixen keletre megy, tehát biztos nem jó, sőt a bugyi sincs itt.

Menjünk tovább immáron a sárga-piros sávon, hisz lehet, hogy a "sárga sáv elágazás" kifejezés azt akarja mondani, hogy amikor ez a két jelzés elválik, ott lesz a pont. A műút meglett biztatásnak, de a pont az elágazásnál sem volt. Mindketten biztosak voltunk benne, hogy nagyon rossz helyen vagyunk. Sokkal messzebb vagyunk Lillafüredtől, mint kéne. Ám ekkor eszembe jutott, hogy mivel soha nem hagyom a kocsiban, nálam van az autós GPS, ami arra azért jó, hogy aktuális pozíciónkat, és egy adott pontot megmutasson a térképen.

Mivel a leírásban minden egyes pont GPS koordinátái is meg voltak adva, beírtam a 3-as ellenőrző pont ("sárga sáv elágazás a műútnál") koordinátáit, miközben a műúton visszaindultunk Lillafüred felé. Jó 5-6 perc kellett, míg a GPS a hegyek között megtalálta, hol is vagyunk éppen, és a keresett pontot aktuális helyzetünktől északkeletre mutatta, fenn a hegyen. Hmm, műút fenn a hegyen? Ekkor iránymenetre váltottunk, árkon-bokron át kiértünk egy erdei útra. Itt szóltam a Marcinak, hogy megjöttünk, a GPS koordináták alapján is a 3-as ellenőrző ponton állunk. Nos, ez volt az a pont, ahol a sárga sáv bejön a hegyről, tehát itt már jártunk egyszer.

Teljesen tanácstalanok lettünk a 3-as pontot illetően. Ismételten ellenőriztem a koordinátákat, hogy nem írtam-e el. Nem, centire a leírásunkban szereplő ponton állunk a "sárga sáv elágazás"-sal jelölt helyen, és valóban itt el is ágazik a sárga sáv, de kelet felé, nekünk viszont nyugati sárga elágazás kell, plusz a műút is kéne. Összességében másfél-két órát biztosan elpazaroltunk itt, anyut már nem fogjuk utolérni, mivel közben telefonon többször kerestem, és Ő már túl van a hegyen.

Hát, akkor nincs mit tenni, menjünk a következő pontra (Vesszős-forrás a sárga sávon), a megadott GPS koordináták alapján. Ez a GPS szerint is, és a térképrészletnek megfelelően is a műút másik oldalán van, remek. Az egyszer már bejárt utunkat követve ismételten lementünk a műútra, ahol visszaindultunk Lillafüred felé. A hegy itt túl meredek volt az iránymenethez, ezért úgy voltunk vele, hogy a műútról az első adandó alkalommal felcsapatunk nyugat, vagyis a forrás felé. Itt már egyszer mentünk, de az árnyék miatt szóltam Marcinak, most menjünk a túloldalon, ahol egyszer csak egy lépcsőt pillantottam meg. Felnézve kiverte a szememet egy másik sárga sáv jelzés, majd maga a bugyi a papírokkal. Ez volt az a bizonyos 3-as pont, ami marhára nem ott volt, mint az itinerben írt, sőt GPS koordinátákkal is megadott pont. Hogy itt, kb. 2 óra bolyongás után mik hangzottak el, azt most nem részletezném.

Innentől a jelzésekkel nem volt gond, sőt anyukámat mégiscsak utolértük kb. 1 km-el a cél előtt. Nagyon fáradt volt, de további 1 óra alatt hősiesen bejutottunk a célba, a garadnai kisvasút végállomásra. Ekkor 16.40 volt. Elvileg 16.00-ig volt nyitva a cél, természetesen szervezőnek már se híre, se hamva nem volt. A kisvasút, amely visszavisz minket az autóhoz, majd 17.25-kor jön. Közben összefutottunk azokkal a túratársakkal, akik szintén, sőt jobban ették a "kék kereszt balra" cselt, és jól elbeszélgettünk. A kisvonat természetesen nem jött a megadott időpontban. Megnéztük a buszt, 17.50 körül jön egy, amitől még majd villamosoznunk is kell a célig. Már a buszmegállóban várva mégiscsak beesett egy menetrenden kívüli kisvonat, így elbúcsúztunk tőlük, és felültünk. A busz már elment, amikor kiderült, hogy az alsó szakaszon siklás volt, így előfordulhat, hogy csak Lillafüredig tudunk utazni.

A továbbiakat már nem is ragoznám, anyut Hatvannál átpasszoltuk apukámnak, akinek éppen ott volt dolga így estefelé, Marcit pedig a késői érkezés miatt inkább hazavittem kocsival, így én 22.30-kor értem haza. Két fontos tanulságot vontunk le a mai napból. Az egyik, hogy saját, igazi térkép nélkül soha többet, sehova. A másik pedig az, hogy a Zöldgömb Sport Klub által szervezett túráktól a jövőben igen távol tartjuk magunkat.

Ilona-völgyi vízesés

Balogh Zoltán — Mon, 17 Aug 2009 18:34:09 +0000

Igen korai keléssel indult a vasárnap, lévén 8 órára Parádfürdőre kellett érnünk, a Kisnyuszi Túraklub e havi programjára, és ez együtt járt a Mátra túloldalára kocsikázással mindenféle szerpentin utakon keresztül. Ezúttal Henrik fiamat sikerült rávenni a természetjárásra, no és útközben felvettük anyukámat is, aki megirigyelte a beszámolókhoz kapcsolt gyönyörű képeket.

Egy ősparkon át, majd a zöld jelzésen indultunk el dél felé, enyhe, de folyamatos emelkedéssel az Ilona-völgyben. Jó fél óra elteltével jelezte anyu, hogy ez neki, így sok-sok év kihagyás után túl gyors tempó, így inkább visszatért az autóhoz, hogy ne tartsa fel az egész csapatot. Nem sokkal ez után elhaladtunk a Mária-képoszlop mellett, majd ez követően jó 3 kilométeren keresztül a műúton szereztünk még némi magasságot.

A zöld kör jelzésre váltva elértünk utunk célját, az Ilona-völgyi vízesést, mely Magyarország legnagyobb szintkülönbségű természetes zuhataga. Kis pénz - kis foci, nagy pénz - nagy foci, mondta annak idején Puskás Ferenc, de ezek szerint így van ez a vízesésekkel is. Kis ország, kis vízesés, tehát összességében nem egy Niagarát kell elképzelni. Olyan 7-8 méter magasról folyik le némi vízmennyiség, bár valószínűleg esősebb időt követően azért jobban megnyílnak a csapok itt is.

Némi élelemfelvételt és pihenést követően a zöld kör jelzésen folytattuk utunkat, majd egy jelöletlen dózerúton szintben haladva átvágtunk a sárga kereszt, sárga kör jelzésekre, hogy eljussunk a Pisztrángos-tó melletti Petőfi-forráshoz. Itt jött az első holtpont a Henriknél, aki eddig kb. 2 kilométerrel tehetett meg többet, mint a csapat felnőtt tagjai. Hiába mondja neki az ember, hogy Henrik, ne fuss, messze még a vége, csak szaladt előre, hátra. Mivel kezdődő fáradtsága miatt mi ketten itt jelentősen lemaradtunk a csoporttól, elő kellett venni a térképet, és a tájolót, hogy magunk is megtaláljuk a következő pihenőhelyet, a forrást, ahol egy nagyobbat szusszant a csapat. Természetesen Henriknek esze ágában nem volt pihenni, mikor lehet itt hajókásat is játszani a vízzel.

Innentől a P+ jelzésen, folyamatosan lefelé haladva, egy kellemes vasárnapi séta keretében tértünk vissza az Ilona-völgyi zöld jelzésre. Ez sem volt rövid szakasz, így ennek vége felé, az immáron tűző napon ismét lemaradtunk a Henrikkel. Nagyon remélem, hogy tanul belőle egy kis erőbeosztást a következő alkalomra. A csoport a zöld jelzést elérve, a betonút közepén csücsülve várt be minket, majd rövid pihenést követően legyűrtük az utolsó másfél kilométert is, és egy óriási fagyival érkeztünk meg az autóhoz, mintegy 18 kilométernyi séta után.

Urak Asztala Kör tájékozódási túra

Balogh Zoltán — Mon, 03 Aug 2009 19:17:00 +0000

A szombati klubos Szentendrei túránk korai kelése, no és a hétvégi pihenésünk kapcsán csak 8 órakor találkoztunk Harman Marcival szokott helyünkön, a csömöri Auchan közelében, hogy ezúttal a Visegrádi-hegységben tévedjünk el. Eltévedni végül nem sikerült, de ennek a késői indulásnak lett még buktatója. Pár hibát ott követtünk el, hogy egyikünk sem olvasta el igazán pontosan a kiírást, nem terveztük meg a pontos megközelítést (csak odajutunk valahogy), illetve másképpen képzeltük el az útvonalleírást is.

Első feladatunk a rajthelyre történő feljutás volt, ami nem más, mint egy felhagyott katonai objektum az Urak Asztala 593 méteres csúcsa közelében. Először Pilisszentlászló után képzeltük el a parkolást, de természetesen minden letérő sorompóval el volt zárva, az út mellett pedig nem nagyon volt olyan hely, ahol ott lehetett volna hagyni az autót. Így megcéloztuk Visegrádot, melyről addig haladtunk célunk felé, amíg egy tilalmi tábla meg nem állított minket a Bertényi Miklós füvészkertnél.

Még a 2009-es Pilis és Visegrádi-hegység térképen is szerepel egy "Erdészeti túra" jelzésű körút, mely párszáz méterre megközelíti célunkat. Egyetlen gond volt vele, hogy rögtön az indulásnál egy zárt kerítés állta utunkat. Nosza, kerüljük meg. Elindultunk délnek, párszár méter után elfogyott a kerítés, ám itt már olyan meredek volt a hegyoldal, hogy lehetetlen lett volna egy tüdővel, kötél nélkül feljutni. "Újratervezés" mondaná az autós GPS.

A piros sávon dél felé továbbhaladva elhaladtunk az Apátkuti vadászház, Ördöglyuk, Kaán-forrás mellett. Egy útkanyarulathoz (Alpár-kútnál) leér a hegyről egy metsződés. Itt felvettük az irányszöget a cél felé és a következő kb. 1 km-en folyamatosan (néhol elég meredeken) haladtunk felfelé a susnyásban. Természetesen a létező legnehezebb módon értünk fel, és kb. fél 11-kor jelentkeztünk Pető Sanyinál a rajtban.

Két túra volt párhuzamosan meghirdetve, az egyik arról szólt, hogy juss fel az Urak Asztalára. Mi nem erre neveztünk, hanem az innen induló tájékozódási túrára, de mivel ehhez fel kell jutni a rajba, így a másik túrát már tudtunkon kívül teljesítettük is. Utólag így "beneveztünk" arra is, így 2 kitűző és 2 emléklap lett a napi jutalom.

Nem gondoltuk, hogy az útvonalleírás értelmezése nem 5 perces feladat lesz, kellett hozzá körző, vonalzó, ceruza, tájoló. Meg kellett volna helyismeret is, mivel a legtöbb időt az "objektumok megkeresése" vette el. Például az 1. pont:

A Barát-halom 526m magas csúcsától (légvonalban) 1120 m-re, a Sós-hegy 432 m-es csúcsától 1680 m-re van egy térképen megnevezett objektum. Ettől délkeletre kb. 200 m-re található réten álló emlékkő a pont.

No, hol van Barát-halom? Keresés…. Körző beállítása, ív rajzolása. Hol van Sós-hegy? Újabb keresés…. Metszéspont megvan, oké. És akkor jöhet a következő, van még 9, bár némelyik még cifrábban van megadva. Jó kis móka volt, csak rengeteg időt elvitt. 15 óráig vissza kellett érnünk a célba, így jó másfél órás hátránnyal indultunk el, valamivel 11 óra után.

Az első 6 pontot csont nélkül fogtuk (dózerút kanyarjánál lévő szikla, Szakadási rétnél egy háromfelé ágazó fa, Apátkúti gerincen vezető út mellett kidőlt fa, Géza-forrás, Bölényes-réti bükkfa, Erdőanya-réti emléktábla). Innentől a Szarvas-Faragó térkép alkalmatlan volt a további pontok felderítésére (nincs rajta elég sok dolog), így a Cartographia által kiadottra váltottunk. Sajnos nem sok sikerrel, a következő pontot (egy esőbeálló) többszöri nekifutásra sem találtuk meg. A célban kiderült a térképhiba, ám rengeteg időnket elvitt ez is. A Fenyves-bérci pont sem volt meg elsőre, de nem volt már időnk keresgetni. Mivel 5 pont kellett a sikeres teljesítéshez, és nagyon messze voltunk a céltól, úgy voltunk vele, ha megvan elsőre a pont, akkor oké, de ha nem, akkor sajnos menni kell a cél felé, mert kifutunk az időből. Egy pontot még megleltünk (egy magasles melletti bükkfacsoport), ám az utolsóval időhiányunk miatt már meg sem próbálkoztunk. Vízvetés-nyergénél Marci felkapta a hosszúnadrágot, mivel ez az utolsó iránymenet a célig felfelé roppant csalánosnak nézett ki. Összesen 7 pontot gyűjtöttünk be a 10-ből.

A célból még egy jókora séta várt ránk vissza Visegrádra az autóhoz, ám szerencsére már végig lefelé haladtunk. A visegrádi somlóit a 2.-3. helyre lőttük be, még mindig Nagykovácsiban adják a - bővebben vett - környék legjobb somlóiját. Nem mértük le pontosan, de a fáradsági szintből következtetve - nem túl vészes - olyan 25-30 km-t túrázhattunk, természetesen jelzett útvonalon alig-alig. Hevér Gabival találkoztunk a Géza-forrásnál és a célban, itt kiderült, hogy Gethe Laci és Jakab Panni is ott volt ezen a túrán, bár velük nem futottunk össze.

Szurdok 40

Balogh Zoltán — Mon, 13 Jul 2009 21:18:23 +0000

Szabadságom miatt nem találkozunk nap mint nap, így kedden dobott meg egy emaillel Harman Marci, hogy menjünk túrázni vasárnap a Pilisbe. Idén ugyanis ötödik alkalommal rendezte meg az Útvonalkövetők Klubja (Gethe Laciék, az Isaszegi Csata Emléktúra társrendezői) a Szurdok 30 és 40 teljesítménytúrát. A 30-as táv Pomázról vezetett Dobogókőre, de az idei útvonalszervezés miatt, aki tovább akart menni a 40-esre, az (biztonsági okokból csak) 16 óráig megtehette ezt, így egy Dobogókőtől induló nagy körrel még megtoldhatta a végét. Óvatos duhajok lévén a 30-as távra neveztünk be eredetileg, bár sejtettük már az elején is, hogy valószínűleg tovább fogunk menni a Rám-szakadék felé.

A pomázi autóbusz állomásnál volt a rajt, itt Gethe Laci külön köszöntötte az „isaszegi különítményt”. Túránk első 5 és fél kilométere a Z, Z-háromszög jelzéseken a Janda-házig vezetett, melyet mindenféle segédeszköz felhasználása nélkül, fejből teljesítettük. Segítségünkre volt, hogy túravezetői elővizsgánk alkalmával pontosan ezen az útvonalon mentünk fel a Janda-házig, igaz akkor 2 napi élelemmel, vízzel, alvó alkalmatossággal megpakolva. Szomorúan konstatáltuk, hogy azóta a Janda-házat feltörték, és ennek egy betört üveg jelezte a nyomát.

A Z-háromszög jelzésen továbbhaladva Kis-Csikóvár, majd a Nagy-Csikóvár csúcsát hóditottuk meg, közben mindkettönkből előjöttek az emlékek, hogy itt kerestük a nyiladékot az elővizsgán a 3-as pont felé. A P+ jelzésre váltottunk, ám szerencsére most lefelé teljesítettük. Mindkettőnkben nyomot hagyott, hogy anno ez az ellenkező irányból igen húzós volt. A látványos Holdvilág-árkon folytattuk utunkat, majd a Kiskovácsi-elágazásnál a P jelzésre váltottunk észak felé. Itt lehetőségünk lett volna egy kis kitérőre a Salabasina-árkon, mint alternatív útvonalon át, de ezt kihagytuk.

Tölgyikrek elérése után a S jelzésen a Kerekes-hegyi nyereg érintésével jutottunk fel Morgó-hegyre, ahonnan a S+ jelzés vitt el minket Szent-kúthoz. Innen nekem volt ismerős a pálya a Szurdok-tanösvény kezdetéig (K+), hiszen nemrég Henrik fiammal ezt bejártuk. A Szurdok-tanösvény vizsgapályánk része volt, így szintén jöttek belőlünk az emlékek. Nekem a vízen keresztüli turistacsoport kerülgetések, Marcinak pedig az, hogy a vizsga alatt - térképolvasás miatt - majdnem leszakadt az egyik romos híd alatta, ami azóta már le is van zárva. A 3-as ismertető tábla még mindig fekszik, tehát a vandálok áldozata sajnos. A Szurdok végén pedig az volt a fő témánk, hogy ki hogyan kereste meg vizsgánk utolsó pontját, a Somhegyi kulcsosházat.

Beérkezve Pilisszentkeresztre tettünk egy párszáz méteres kitérőt a cukrászda felé somlóit kóstolni (mellesleg borzalmas). Közben sasoltuk, nehogy valaki utánunk jöjjön, mivel mi direkt tértünk le a teljesítménytúra kijelölt útvonaláról. Fél órás pihenőnk végeztével folytattuk utunkat a Z jelzésen Klastromkert irányába, mely vizsgánk 1-es pontja volt, tehát itt sem kellett különösebben a térkép. Innen a Z jelzésen továbbhaladtunk Vaskapu-szikla irányába. A térképen a szintvonalak sűrűsége már riasztó volt, de ahogy közeledtünk a Z jelzésen, már szabad szemmel is láttuk, hogy mi vár ránk majd nyugat felé. Nem véletlenül volt halálfej odarajzolva az itineren, illetve nem véletlenül piros-fekete a Vaskapu-szurdokon át vezető jelzés. Párszáz méteren belül majd 200 méter a szintemelkedése, egyszóval ez egy piszok meredek emelkedő.

Innen szép, de nagyjából egyhangú útvonalon jutottunk el a Dobogókői célba (Turista Múzeum) először szalagozáson, majd a P+ jelzésen, ismét egy szalagozáson, az S+ jelzésen és ismételt szalagozáson át a műutat elérve. Ekkor 30.72 km és 1643 méter szintemelkedés volt a lábunkban, de ezt mindketten már megszoktuk, így különösebb fáradtság egyikünkön sem volt tapasztalható. És hát a Rám-szakadék felkeresése túl erős kísértés volt, így egy büfélátogatást követően úgymond átneveztünk a Szurdok 40-re.

A S, Z körút, szalagozás, P, P kör, szalagozás jelzéseken vesztettünk rengeteget magasságunkból a Fényes-forrásig. Innen a Lukács-árok szalagozása következett, mely egy elég szűk szurdok, roppantul csúszik, tele van bedőlt fával, gazzal, egyszóval igen nehézkesen járható. Nekem speciel kimondottan tetszett. A végén kikapaszkodtunk az S jelzésre, majd a Z körút, Z jelzésen elértük a Rám-szakadék kezdetét. Itt Marci megvált a kapott térképétől, lévén egy túrázással ismerkedő, fiatalokból álló csoport kért tőlünk segítséget, hogy miképpen jutnak vissza Dobogókőre egy könnyebb útvonalon.

Túránk utolsó 6 kilométerén, vagyis a Rám-szakadék kezdetétől a célig még 700 méter, szinte folyamatos szintemelkedés volt hátra. A Rám-szakadék végén Marci fújtatott egy nagyot, hogy na itt most megpihenünk. Én is itt már éreztem, hogy a lábaim kezdenek jelezni. A Rám-hegy csúcsára való feljutás már egyáltalán nem volt vicces. Itt már nem nagyon törődtünk a táj szépségeivel (pedig az), rövid fujtatást követően indultunk is tovább. Itt jegyzem meg, hogy egyik pihenőnk sem tartott 5 percnél tovább, lévén a hihetetlen mennyiségű szúnyog azonnal támadást intézett felénk, helytől függetlenül az egész Pilisben.

A szürkével átfestett, régi Z téglalap, S jelzésen vonszoltuk magunkat felfelé, majd elhaladtunk a céltól légvonalban kb. 100 méterre az S körút jelzésen. Tudtuk, hogy itt csak 30 métert kéne még iránymenetben szintemelkedni és ott a cél, a vége, de nekünk még hátravan a Thirring-szikla megkerülése (megjegyzem volt, aki kihagyta). De nekünk jön az indulás, kezdetben sajnos lefelé. Ohh, jaj.

Többször emlegettük a túra során, hogy jó lett volna egy túravezető társunknak is szólni, hogy jöjjön velünk. Na, kit értünk utol az utolsó ponton? Szevasz Attila, Te is itt? Oké, megvan az utolsó pecsét is, még 1.64 km. a cél, de az 130 méterrel feljebb van. A 18.05-ös buszról lemondtunk, azt jelen állapotunkban biztosan nem érjük el, de majd az utolsó, 19.05-ös busszal visszamegyünk Pomázra, a kocsihoz. Na gyerünk.

Összesen 44 kilométert tettünk meg, 2388 méter szintemelkedéssel és 1815 méter lefelé menettel. A Pilis szinte minden szurdokát végigjártuk, cukrászdázással, büfézéssel együtt 11 óra 15 perc alatt teljesítettük a távot, és azt hiszem Marci nevében is kijelenthetem, hogy nagyon-nagyon elfáradtunk. A leghosszabb eltévedésünk 50 méter volt, köszönhetően annak, hogy ha az egyikünk kihagyott egy pillanatra, a másik azonnal korrigált. „Eltévedés” ügyében 3-3-as döntetlen született, de azt hiszem 44 kilométeren összesen 50 métert eltévedni nem olyan nagy bűn. Az utolsó buszra még az utolsó pillanatban egy újabb túravezető társunk kapaszkodott fel, így már 4-en voltunk jelen a csapatból ezen a teljesítménytúrán, melynek szervezése, az útvonal, a frissítőpontok azt hiszem egy szóval jellemezhetők: tökéletes. Köszönjük Gethe Laci.

Egy túrás hétvége vasárnapja

Balogh Zoltán — Sun, 21 Jun 2009 17:21:21 +0000

Kicsit megkésett ez a beszámoló, mivel a múlt vasárnapról szól, ám idő hiányában csak most kerül rá a sor. A Kisnyuszi Túraklub - melynek alapítója Nagy Sándor volt az oktatónk a túravezetői tanfolyamon - meghívásának tettem eleget Henriett lányommal, és a Tarjánka-völgy környékét jártuk be. Hosszú idő után sikerült ismét rávenni a leányzót egy kis természetjárásra.

Ismerős terepre indultam tehát, mivel tavalyelőtt az ITK egyik túrájának szintén ez volt a célpontja, ám most Markaz központjában, a templom mögött volt a gyülekező. Innen azért jelentős betonút melletti séta a szurdok bejárata, amit Heni szinte gyilkoló szemekkel járt végig. A szurdokban aztán teljesen megváltozott, az élen ugrált kőről-kőre. A teljes létszámnak csak a 80%-a volt túravezető, így sikerült a Tarjánka helyett a Csonka-patak medrében feljutni, így egy jelentősebb kerülővel jutottunk csak el a Felső-Tarjánkai erdészházig, ahol egy nagyobb pihenőt tartottunk.

Visszafelé egy elég hosszú sétán először a Z, majd a Z rom jelzésen jutottunk el a Markazi-várromig, ahol ismét gyönyörű kilátásban volt részünk. Kellemesen fárasztó utunkon kb. 18 kilométert tettünk meg.

Egy túrás hétvége szombatja

Balogh Zoltán — Wed, 17 Jun 2009 19:53:31 +0000

A szombati, börzsönyi túráról Béla már írt egy beszámolót, ezt avval a résszel egészíteném ki, amikor a Bagolyvár-vadászháztól Marcival fejünkbe vettük a Vár-kúti forrás meglelését. Úgy látszik a túravezető tanfolyamon tanult susnyás iránymenetek nagyon tetszenek nekünk. Felvettük hát az irányszöget, és hajrá.

Pár tíz méter megtétele után igen meredeken kezdtük ereszkedni a cél irányába, egyáltalán nem volt könnyű talpon maradni a csúszós, igen meredek erdei talajon. A vízmosást hamar elértük, a víz csordogált benne, de a forrás nem volt az irányszöggel bemért helyen. Így elindultunk szembe a folyásiránnyal, és jó 100 méterrel arrébb megtaláltuk a forrást is, mely kiépített, de vize emberi fogyasztásra alkalmatlan.

A csapat után indultunk, kezdetben toronyiránt. Miután a méteres csalán mindkettőnket megcsípett ruhán keresztül, Marci talált egy járhatóbb részt, majd Salgóvárban utolértük a csapatot.

Néhány képet, és videót is készítettem a szombati túráról.

Pilisszentkereszti barangolás

Balogh Zoltán — Sat, 06 Jun 2009 19:43:48 +0000

„Apu, menjünk túrázni!” – adta ki a parancsot Henrik ma dél körül. Az időjósok nem sok jóval kecsegtettek, de ennek ellenére neki indultunk. Henrik igazából vonatozni szeretett volna, így megegyeztünk, hogy most nem a péceli kanyart járjuk be, hanem elmegyünk a Szurdok-tanösvényre, és majd utána vonatozunk egyet.

Pesten szakadt az eső, de Pilisszentkereszti parkolónknál már nem. Ugyanott álltam meg, ahol a két héttel ezelőtti vizsgánk alkalmával. Kezdetnek a P jelzésen indultunk fel Peres csúcs irányába. Párszáz méter megtétele után egy elég morcos kedvében lévő, szabadon a házra vigyázó németjuhász keverékkel kellett „megküzdenem”. Elég sok mindennek elmondtam a gazdáját, miközben egy 6 éves gyereket, és jómagamat a jelzett turista útvonalon egy hörgő-morgó kutyától kellett megvédenem. Azért mi nyertünk.

Újabb pár száz méter után elfogyott a P jelzés – egyszerűen eltűnt –, de cserébe utolért minket az eső a meredek szakaszon. Az erdő védelmében alig pár csepp jutott el a földig, így az esőkabátokra nem volt szükség. Az irányt azért tartottuk, és egyszer csak jobbról megérkezett a P jelzés is. Hmmm. A műút elérése előtt váltottunk az S jelzésre, illetve gondoltam én, hogy az S jelzésre. Pár méter megtétele után szürkével átfestett jelzések voltak csak az úton. Sebaj, a tájoló szerint jó irányba haladunk, menjünk csak tovább ezen. Kicsit később hopp, megint az S jelzésen vagyunk. Hmmm-hmmm.

Az eső elállt, innentől nagyon szép időnk volt. A K+ jelzésen indultunk el lefelé, de ezt amolyan „K ritkának” lehetne inkább becézni. 2-300 méterenként van egy elmosódott kék-szerű maradvány a fákon. A S+ becsatlakozása után jutottunk el Szent kúthoz, erről néhány kép is készült. Maradva a K+ jelzésen, a műút mellett haladva értünk el a Szurdok bejáratánál lévő parkolót. A kis pihenőt kihasználva Henrik elkezdett egy éppen ott folyó családi focimeccset nézni.

Végigmentünk a térképen Szurdok-tanösvényként jelölt szurdokon. Ez ismerős volt, hiszen a vizsgaútvonalunk is ezen vezetett. Azért is jöttünk ide, hogy ezúttal fényképeket is tudjak készíteni a helyről. Tervem az volt, hogy ezúttal végig megyünk a tanösvényen egészen a Klastromkertig, lévén ezt az utat „félelemből” kerültem ki egy kis kitérővel a vizsga alkalmával. Így ezúttal nem fordultam el a kulcsosház felé, hanem maradtunk a tanösvényen.

Nem sokkal később 2 motorossal találkoztunk, akik egy meredek szakasszal próbálkoztak, de szerencsére nem indult be a motor. Remélem hazáig tolta a tulajdonosa.

Az ösvénynek egyszer csak vége lett, mivel házak közé értünk a faluban. Hoppá, de hol a tanösvény? Egy szabályos utcán haladtunk, mely a térképen viszont határozottan tanösvény. Mivel tavalyi a térkép, és nem idén készült házak között sétáltunk, egy kicsit meglepő volt. A műútnál ott volt a jelzett kereszt, ezt a „szokott módon” a Pilis-csúcs, és a templomtorony segítségével bemértem. Igen, egyértelműen ez az a kereszt, itt kéne lennie a tanösvény folytatásának, ám helyén egy fakerítés állja keresztben az utunkat.

Célunkat keresve kikerültük az elzárt rész, azonban semmiféle út, vagy ösvény nem vezetett arra. A tanfolyamon azt tanultuk, hogy egy vizsgázott túravezető akár Nemzeti Parkban is letérhet a jelzett turistaútvonalakról, így maradt a susnyás iránymenet a P jelzésig. Ez megint vizsgaútvonal volt, így megismertem, és az egyik elágazásában (pont ott, ahol várnom kellett a vizsgán pár percig) található a tanösvény folytatása. A térképen. A valóságban csak egy elég magasra nőtt gazos, ágas-bogas terület, mindenféle ösvény nélkül. Mivel ez elég nehezen járható, és jópár kilométer volt már a lábunkban, visszatérünk a P jelzésre, és azon visszasétáltunk – egy cukrászda érintésével - az autóig. A vizsgán ezek szerint jó döntés volt a kis kerülő, mert a tanösvény ezen a szakaszon egyszerűen nem létezik, vagy igen jól álcázza magát. Mondjuk a föld alá bújt.

A túrán néhány forrást még fel akartam keresni, de a sok keresgélésre fordított idő miatt ez ma nem sikerült. De tervezem, hogy a környék látnivalóinak feltérképezése után eljövünk ide az isaszegi csapattal is.

Napunk végén, az isaszegi állomáshoz érve épp láttam elindulni a vonatot, így 1 órát vártunk a következő vonatra. Henriknek be volt ígérve a vonatozás, melyet egy Isaszeg – Pécel - Isaszeg járattal le is tudtunk, majd hazatértünk.

Bronzjelvényes gyalogos túravezetői vizsga

Balogh Zoltán — Sun, 24 May 2009 19:46:55 +0000

Év eleje óta tartó elméleti és gyakorlati képzésünk, valamint a keddi írásbeli vizsga után ma volt a napja, hogy a gyakorlatban és szóban is bizonyítanunk kellett Harman Marcival, hogy megérdemeljük a fent említett címet. Kedden az írásbelin csak egyetlen társunk „vérzett el”, így szinte teljes volt a csapat ma reggel Pilisszentkereszten, ahol a centrumban, egy étterem teraszán volt a rajt és a cél. Az írásbeli vizsgáink eredményének sorrendjében, egymást 5 percenként követve indultunk. A legjobb írásbelis indult elsőnek.

Jómagam a 13. helyemmel durván pont a csapat közepéről, 10.15-kor indultam neki a távnak. Az első pont egy kolostorromnál volt. A piros jelzésen a templom előtt elhaladva, a zöld jelzésre váltottam, majd a „Klastromkert balra” táblánál meglepődve tapasztaltam, hogy ez tán ki lesz táblázva? Hihetetlen egyszerű volt megtalálni, már csak azért is, mert ez volt egyben az első „kérdező pont”, vagyis szóbeli vizsga hely, így a társakat is könnyű volt észrevenni.

Jó 10 percnyi várakozás után - míg az előttem lévők szóbeliztek - az elméleti kérdésem kapcsán a térképről egy pár kilométeres szakasz szintviszonyait kellett elmesélnem, vagyis mikor megyünk felfelé, mikor szintben, mikor lefelé, összesen mennyi a szintemelkedés, stb. Ez hibátlanra sikerült, így 10 ponttal gazdagodva indulhattam a második pont felé, mely a Magas-hegy csúcsán volt.

A legrövidebb út nyilván a nyugatra található Szurdok-tanösvény megfogása, majd ezen a P és Z sáv jelzés találkozásáig tartó dél, dél-nyugati menet lett volna, ám tanulva az elővizsga tapasztalataiból - ami ösvény a térképen jelölve van, az általában nem jó, de közben van 10 másik ösvény, ami nincs a térképen - úgy döntöttem, hogy inkább megyek biztosra. Minimális, egy-kétszáz méteres kitérő, ha visszamegyek a P sávra, és azon támadom meg a Z sáv csatlakozását. Így is lett, ám a két út találkozásánál egy pályaellenőr megállított, mivel egy társam nem sokkal előttem haladt el ott, és az 5 perces „távolságot” betartatta velem. Így újabb pár perc állásidő került a lapomra.

Egy gyors irányszög-mérést követően felszaladtam a csúcsra, megvolt a pont, jelölés, és indulás tovább. A harmadik pont egy un. „kötelező útvonal”-on volt, ami annyit jelent, hogy muszáj a térképen megjelölt utat választani mintegy 300 méter hosszban, és azon valahol lesz a bólya. Így ezen kötelező útvonal kezdőpontját mértem be magamnak, majd ebben az irányszögben támadást intéztem a susnya ellen, majdnem délnek. A főút előtt - már hallottam az autók hangját közvetlen közelről - egy nem várt, de igen mély horhos keresztezte az utamat. Ez is valahogy lemaradt a térképtől.

A műút után közvetlenül egy vörös kavicsos út indult kérdéses irányba, majd északkelet felé kanyarodott. Nem ettem a cselt, maradtam a belőle kiágazó keleti fekvésű ösvényen, ami jó döntésnek bizonyult, így a harmadik pont is meglett. Következett a nap legkönnyebb feladata, a már meglelt ösvényen nyílegyenesen felkapaszkodni a 489 méteres csúcshoz. Ez újabb kérdező pont volt. Itt a mi gyakorlati csoportunk oktatója, Robi tette fel a kérdéseket, ismételten tereptanból.

A „hány kilométert jöttél idáig?” című kérdés térképi megválaszolása, majd az előre-, a hátra-, és az oldalmetszés kitárgyalása után letekintettünk egy falura. A térkép alapján ezt be kellett azonosítani, majd jött egy érdekes kérdés. Látod, ott az a nagy hegy, mellette az a piramis-szerű csúcs. Mondd meg, hogy milyen messze van. Használhatsz térképet. Ez utóbbit mellőzve egyből besaccoltam olyan 7 km-re. Robi kicsit meglepődött a gyors válaszon, majd kezet nyújtott: gratulálok, 10 pont (a valós táv: 6.8 km). Ehhez tudni kell, hogy a múlt heti túránkon sokszor gyakoroltam a távolságbecslést, még a Bélát is rávettem egyre. Hasznos volt, mert mint utóbb kiderült, a Robinál ez volt az egyetlen 10 pontos produkció.

Az ötös ponttól, ami egy fakereszt volt az erdő közepén, ismerve a Pilis térképet egy kicsit féltem. Nem sok a támpont a környéken. (A Pilis térképen a jelzett ösvény nem az!) Sokan úton próbálták megközelíteni, de én itt úgy gondoltam, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes. Kicsit jobbra húzott lábam, így idő előtt elértem a kereszthez vezető nyiladékot, ami meglepő módon igen jellegzetes volt, és az irányszöge is stimmelt. Kicsit később a keresztező nyiladék is felismerhető volt, sőt, irányszöge szintén stimmelt! Nocsak. Szabályosan neki mentem a keresztnek, el sem lehetett téveszteni. A többiek, akik úton próbálták elérni, később mesélték, hogy úgy nem volt túl egyszerű feladat.

Annyira megörültem az iránymenetem sikerének, hogy fel sem merült bennem más, minthogy iránymenet legyen tovább a szurdok bejáratig is, ami a 6-os pont lesz. Itt azért lett egy karc is a nyakamon (akácos volt a susnya), de gyönyörűen megvolt a térképen jelzett ösvény és vadetető melletti elhaladás is. Bár „szokás szerint” picit jobbra húzott itt is a lábam. A nagy parkoló miatt döccent egyet a keresett szurdok bejárat megtalálása, de csak 4-5 percet vitt el az időből. Ez is kérdező pont volt - az utolsó -, mégpedig az elsősegély-nyújtás témaköréből.

„Délután kettőkor az általad vezetett csoport egyik tagja erős fejfájásra panaszkodik, hányingere van, stb.” Oké, napszúrást kapott, esetleg hőpangása van. Örültem, mert könnyű a kérdés, sima 10 pont lett, irány a szurdokon át az utolsó pont, a kulcsosház.

A szurdok elég népszerű hely lehet - megjegyzem tényleg gyönyörű -, csak én most leginkább haladni szerettem volna, lehetőleg a csoportok kikerülésével. Mivel elég keskenyek a hidak (mind egyszemélyes), nemegyszer a patakon átgázolva, a híd mellőzésével kerültem ki a nézelődőket. Amikor úgy gondoltam, hogy a megfelelő kereszteződésben vagyok, felvettem az irányszöget a kulcsosház felé. Hamar rájöttem, hogy itt bizony hiba csúszott a számításba (vagy a térképen jelzett utakba), mert biztosan nem ott vagyok, ahol gondolom. Kicsit mellé mehettem a dolognak a susnyában, nincs más hátra, mint bevetni a tanfolyamon tanultakat. Itt már csak az irányszög-mérés segít... mondaná Szabolcs tanfolyamtársam. Úgy is van!

Kiértem egy tisztásra, ahonnan láttam a Pilis csúcsát, és a Pilisszentkereszti templomtornyot. Mindkettő egyértelmű a térképen. Bár 2 pont nem az igazi a hátrametszéshez, ráadásul egy hegycsúcs irányszögének becslése elég pontatlan is lehet így távolról, de sokkal jobb, mint a semmi. A tájoló segítségével hamar megvolt a 2 irányszög, ezeket a térképre szerkesztve, a metszéspont alapján 150-200 méterrel voltam a kulcsosháztól durván északra. Újabb iránymenetem végeztével 30 méterrel a kulcsosház melletti útra keveredtem, innentől nem volt gond a bólya megtalálása. Megvan minden pont, irány a cél.

A faluba pillanatok alatt beérve már semmi probléma nem volt a célig, tudtam, hogy megvan, sikerült a vizsga. 3 óra 5 perc volt az összes menetidőm, ez 30 perccel volt rosszabb, mint a leggyorsabb társam, de azért jobb, mint az átlag 3 és fél óra. (A szintidő egyébként 4 óra felett volt.) 30 pontos szóbeli csak egy volt, köszönhetően a távolságbecslés gyakorlásának, de 29 pontos már elég sok. Minden tanfolyamtársam sikeresen teljesítette a gyakorlati vizsgát.

Bizonyítvány, buli kedden.

Bronzjelvényes túravezetői tanfolyam – elővizsga

Balogh Zoltán — Mon, 11 May 2009 19:14:47 +0000

Január eleje óta tartó bronzjelvényes túravezetői tanfolyamunk lassan a célegyenesbe fordul, immáron az elővizsgán vettünk részt Harman Marcival kettesben. Szombaton 5 órai keléssel indult a nap, 6-kor elindultam, Marci szokott helyen történő felvétele után fél nyolc körül leparkoltunk Pomázon, a HÉV végállomásnál. 2 napi élelemmel, vízzel, alvó alkalmatossággal felszerelve a Z, majd Z háromszög jelzésen felbaktattunk a Janda Vilmos házhoz, az elővizsga táborhelyéhez. Ötperces csúsztatásban egyesével indultunk az elővizsga pálya bejárására.

Az első pont, a vízenyő déli részének megtalálása nem okozott különösebb problémát. Innen a következő pontig - amely egy útvillában volt -, úgy terveztem, hogy egy susnyán keresztüli délnyugati iránymenetben megfogom a Z háromszöget, azon megkeresem a térképen jelzett nyiladékot, azon elmegyek a szintén jelzett útig, ezt irányszöggel ellenőrzöm, és ott lesz az a pont. A Z háromszögig rendben is volt a dolog, a nyiladéknak viszont se híre, se hamva. Itt szembesültem először avval, hogy a kezemben tartott turistatérkép és valóság néhol köszönő viszonyban sincs egymással. Ez később teljesen egyértelművé vált, a térképen jelzett utak nagy része úgymond „félrevezető jellegű”, a valóságban egyszerűen nem léteznek. Van viszont rengeteg út, amiről nem tud a térkép. Szumma-szummárum, egyszer csak a Z+ jelzésen találtam magam, csak kissé északabbra, mint gondoltam. A 2-es pont megtalálása így rengeteg időt elvitt.

A 3-as ponthoz kezdetben a Z+on visszamentem, majd a dózerút első metszése után jelzett úton elindultam délnyugat irányba. A jelzett „nyílegyenes” út helyett az először északra kanyarodott, majd nyugat és dél felé. Ez remekül elbizonytalanított, vissza is sétáltam majdnem az előző kereszteződéshez, majd újra végig. Ezúttal kissé tovább haladva elértem a Z körút jelzést, azonban az kelet-nyugati irányú volt, míg amin érkeztem, az észak-dél. Maga az út vezetése, illetve a találkozási pont kísértetiesen megegyezik az eggyel északabbra lévő útkereszteződéssel, és mivel oda-vissza mászkáltam az úton, kellően megzavartam a megtett távolság érzetemet is. Kicsit szidtam a térképet, de szerencsére mindkét úton tovahaladva a 3-as pontot érem el. A megtalált pont miatti örömben az sajnos nem tűnt fel, hogy a vizenyő nem a megfelelő oldalán van az útnak, bár itt már erős volt a gyanúm, hogy lesz még baj evvel a térképpel.

A 4-es ponthoz indulva visszasétáltam a kereszteződéshez, ám a figyelmetlenség miatt gyenge 300 méterrel arrébb voltam délkeleti irányban, mint gondoltam. A kereszteződésből lépésszámlálással előrébb mentem 200 métert, majd az innen mért irányszöggel remekül fel is mentem a 4-es pont (kúp csúcsa) melletti kúpra. Az ilyen „kúp teteje” típusú pontok megtalálása elvileg az egyik legkönnyebb feladat, mert amíg lehet felfelé menni az adott irányban, addig arra kell menni. A susnyában nem sokat lehetett látni, de mivel a kúp tetején nem volt a keresett pont, és bármelyik irányban csak lefelé lehetett volna menni, az maradt, hogy akkor innen északnyugatra minimális esést követő kapaszkodással ott kell lennie a másik kúpnak, amin a keresett pont lesz. Ott volt. Hurrá, végre tudom biztosan, hogy hol vagyok.

A Z+ jelzésig iránymenet megint a susnyában, majd jött a kaptató a P+ jelzésen. Ez roppant fárasztó magában is, pláne egy (két) kúpmászás után. Az már nem volt meglepő, hogy a térképen jelzett Z háromszög becsatlakozása után nem hogy kettő, de egyetlen út sem vezetett kelet felé. Pedig, ha már két fűszál között volt 1 centi hézag, akkor azt kipróbáltam, hátha út az, csak nem jön ki a jelzett turistaútig. De a másik lehetséges támpont, az ény-dk irányú út is csak ezen a térképen szerepel, a valóságban - természetesen - nyoma sincs. „Újratervezés…” mondaná egy korszerű autós GPS, így jött a nyiladék megkeresése. Hogy megint dicsérjük a térképet, ez természetesen nem nyiladék, hanem egy erős jelleghatár, de annak szélén haladva láss csodát, ott volt a keresett metsződés, melynek felső végét megkeresve meglett az 5-ös pont is. Itt futottam ki az időből, de mint később kiderült, senki sem teljesített időn belül.

A 6-os pont megleléséhez már kis szerencse is kellett. Természetesen az S+, K+ jelzések térképi ábrázolása messze nem felel meg a valóságnak, de meglett a K+. Na ezen kell elmenni a következő nyiladékig, ami kb. 7-800 méterre van a K+ jelzésen a térkép szerint. Hát az első nyiladék lemaradt a térképről, ez olyan 100 méter után már ott volt, aztán a következő is még közelebb volt, így saccra az egyiken el lehetett indulni északkelet felé. Maximum belefutok az S jelzésbe (ha lesz olyan arrafelé egyáltalán). És pont a megfelelő „nyiladékocska” volt az, amin bementem, mondhatni véletlenül. Meglett a vadetetős pont is, bár ez nem kicsit malac volt.

Az utolsó, 7-es pontot hittem a legkönnyebbnek a térkép alapján. Vissza a megtalált nyiladékon a K+ felé, majd iránymenetben tovább át a két vízmosáson, és ott lesz az út. Az útvilla elég egyértelmű szokott lenni. Az út megvolt, a villa nem. Ellenőrzés, jó az út irányszöge? Jó, irány északkelet felé, kanyarodik az út északnak? Igen. Oké, egy metsződés épp ott ér az úthoz, ahol a keresett útvilla van. A metsződés megvan, de az útvilla sehol. Szemből is jön egy társam, Ő sem találja. Elsétálunk a Z háromszögig, majd azon fel a Janda házi forráshoz. Innen 200 méter iránymenet csont északnak, ott lesz. Az út ott volt, a villa nem. Jött néhány társam balról, Ők sem találják. Egyszer csak az egyik srác felkiált, ott világít a fehér papír a fán. Épp jó szögben látta meg, 2 méterrel arrébbról már esélytelen. Az út mellett volt, kb. 8-10 méterre, de benn a susnyában. Állítólag, ami onnan indul, az egy ösvény, így a térképen ez jogosan útvilla. Szerintem meg ez sok minden volt, csak nem útvilla. Bőven több, mint fél órát keresgéltem, de sebaj, mind megvan, irány cél, 200 méter délre.

A célban meglepődtem, hisz épp Tarjáni Ágiék pontőrködtek a Janda-háznál. Aznap volt a Pilis 50 teljesítménytúra is, melynek egyik ellenőrző pontját képviselték.

Később kiderült, hogy direkt volt ilyen nehéz a pálya, mondván aki ezeket a pontokat megtalálja, annak a vizsgán biztosan nem lesz gondja. Az jóval könnyebb pálya lesz. Úgy legyen.

Este 9-kor még elmentünk egy kis vezetett, éjszakai túrára, így ezen a napon volt egy 5,5 km-es cucc felcipelés, a 8 km helyett inkább 12-13 km-re sikeredett stresszes elővizsga, majd egy kb. 5-6 km-es éjszakai túra. Ez utóbbin némi ízelítővel az ezüstjelvényes tanfolyamról, ahol mindezt a pont-keresgélést éjszaka kell előadni. Nem kellett minket altatni, egy sör volt csak a tábortűznél, majd ezt követte kb. 3 percen belül az elalvás.

Vasárnap gyorsan lezavartunk egy un. svéd-pályát, majd táborbontás, takarítás következett. Lefelé szerencsére az egyik oktató felajánlotta, hogy elvisz minket a kocsinkig, így az 5 és fél helyett csak 2 km-t kellett cipelnünk a cuccunkat. A szokásos somlói Pomázon nem rossz, bár kissé citromos volt. Hazaérve délután a Forma-1-en még simán bealudtam.