Évek óta ősszel a Balaton-felvidék egy újabb szakaszát járjuk be keresztül-kasul. Most négy napig Szentbékkálla indulóponttal a Káli-medence, Badacsony, Szentgyörgy-hegy és a Keszthelyi-hegység egy-egy szép részén voltunk. 22-en indultunk, de péntek estétől már 23-ra nőtt létszámunk. Máskor is szerencsénk van az idővel, de most minden várakozást felülmúlt a szeptember végi nyár.



09.29. Csütörtök



    6 órakor találkoztunk Isaszegen a Művelődési Otthon előtt. Pécel, M0-ás útvonalon haladtunk, mikor a rádióból halottuk, hogy az M0-ás déli szakaszán felborult egy autó. Mindenkinek ajánlották, hogy ha még teheti, kerülje el a baleset helyszínét. Mi is azt tettük. Alsónémedi, Dunaharaszt, Szigethalmon keresztül értünk Halásztelekre, hogy újból felmenjünk az autóútra. Hát ez se volt könnyű, az utolsó másfél kilométeren igencsak volt időnk a Lakihegyi adótornyot csodálni. Az M6-os érdi leágazása után, nem minden autó a legrövidebb utat választotta a tárnoki vasútállomásig, így elég sok időnk elment várakozásra. Felvettük a pesti lányokat, utána már viszonylag minden simán ment Szentbékkállán lefoglalt szállásunkig.

    Majdnem dél volt, mikor elindultunk első túránkra. Időhiány miatt nem vállalhattuk be a teljes tervezett távot, ezért Tapolca helyett Lesenceistvándról indultunk. Kéktúrázók pecsételtek az Alibi kocsmában, majd indultunk tovább. Szőlőtáblák között emelkedett utunk, de még kevésbé fárasztó módon. A Máté-forrás után aztán kicsit húzósabbra váltott. A Csákány-tetőről szép kilátásunk volt Tapolca és a Balaton felé. Leadtuk a megszerzett magasságot, kereszteztük az országutat, majd kis lazító vízszintes út után egy enyhébb emelkedővel a Barbacsi erdőbe jutottunk. A kilátás innen is gyönyörű volt. Vállusba érve ismét pecsételtünk, majd vártunk a buszra. Jó emberek közben megengedték, hogy egy üdülő szép kertjét megnézhessük. Lesencetomajról ismét gyalog mentünk Istvándra, ahol a kocsikat hagytuk. 10 km-t gyalogoltunk.

    Tapolcán megálltunk bevásárolni a négy napra. Eléggé elment vele az idő, ezért elmaradt a vacsorafőzés, hideget ettünk. Utána ITK nótaestre, sőt még kis „vonatozásra” is futotta csapat erejéből.



09.30. Péntek



    Közös reggeli után kocsival túránk kezdőpontjára, Káptalantótiba utaztunk. Ez a túra nem szerepelt az eredeti tervben, de előző este megszavazta a társulat, ezáltal kerekké vált a badacsonyi kéktúra szakasz is. Pecsételés után indultunk.

    Sajnos az OKT 3 kilométeren keresztül aszfalton halad, csak utána tér be az árnyat adó erdőbe. Egyenletesen emelkedő úton értünk a Gulács „szoknyájára”. Itt választási lehetősége volt mindenkinek. Aki még nem járt - vagy már elfelejtette - a csúcson, az felment rá. Sajnos elvesztették a jelzést, így elég sokáig tartott az út. A kilátásról viszont mindenki szuperlativuszokban beszélt. A többiek az erdő és szőlők találkozásánál várták be őket. Innen együtt indultunk tovább. Átkeltünk az országúton, majd megkezdtük Badacsonyra való kapaszkodásunkat.

    Köbölkúton pihentünk kicsit, illetve megvártuk a lemaradókat. Az út továbbra is kitartóan emelkedett. A piros jelzést (amely körbefut Badacsony „szoknyáján”) elhagyva, igen látványos lépcsősoron mentünk fel a Kőkapu mellett. A Kisfaludy-kilátó  nem volt látogatható, mert még nagyban folyt az építkezés – dacára annak, hogy szeptember 30 volt a határidő. Megebédeltünk. A Hertelendy-pihenőnél megcsodáltuk alattunk terpeszkedő Balatont. Az Egry József-kőkilátónál, majd a Ranolder keresztnél ismét gyönyörködhettünk a panorámában, innen már Szigliget is látható volt. A Bujdosók-lépcsőjén ereszkedtünk le. Három éve jártunk erre, azóta a lépcső mellé korlátot építettek. A Rodostó-házat megkerülve Badacsonytördemic felé vettük az irányt.

    A vasútállomáson bélyegeztünk, majd nagy rohanva a buszmegálló felé loholtunk. Az eleje még fel tudott volna szállni a buszra, de a csapat nagy része még igen távol volt, ezért együtt visszamentünk a vasútállomásra. Vonattal utaztunk Kisapáti-Nemesgulácsra, onnan pedig gyalog végig kemény aszfalton Káptalantótiba. A túratáv Gulács nélkül 17 km volt.

    Vacsoránkat - a nagyon vacak gáztűzhely miatt - csak egy másik - házban lévő - csoport segítségével tudtuk megfőzni, akik átadták bográcsukat. A lassú fővés lehet hogy segített az ízek kiteljesedéséhez, mert nagyon finom lett a krumplileves (jó sok füstölt hússal), és a csirkepörkölt.



09.01. Szombat



    Reggeli után kocsival Kisapátiba mentünk, egy helyi lakos morgolódása ellenére leparkíroztunk. Jelzetlen úton kezdtük a Szent György-hegy bevételét. Másfél kilométer után rátértünk a S jelzésre, amit hamarosan el is veszítettünk. Előbb egy mély árokba ereszkedtünk le, majd onnan kikapaszkodva kezdődött az igazi emelkedő. Elértünk a sziklamászásban egy olyan pontot, ahonnan már szinte csak felfelé lehetett továbbhaladni. Nagyon meredek hasadékban segítettük egymást fel. Kis kilátóteraszról káprázatos kilátásban volt részünk, szembe találtuk magunkat a Bazaltorgonával. Elértük a kék jelzést. A kéktúrázók elmentek a turistaházhoz bélyegezni, a többiek megvárták őket, ill. megnézték közelről is a Bazaltorgonát.

    Az út tovább emelkedett a K háromszög jelzésig, utána viszont nagyon sokáig csak lefelé mentünk. Jelzésünk végigvezetett a hegy déli leszakadó peremén, aztán szinte az előbbi úttal párhuzamosan visszatértünk a déli oldalra. Az Oroszlánfejes kút finom, hideg vizéből sokat ittunk, mellette megebédeltünk. A Tarányi-pince és a Lengyel kápolna mellett elhaladtunk, majd – sajnos – egy kilométeres szakaszt leszámítva egészen Szigligetig az aszfaltot koptattuk.

    A vár bejáratánál pecsételtünk, aki még nem járt mostanában a várban, az megnézte azt. A többiek fagyiztak, regenerálódtak. Elindultunk. Sietni kellett, ha el akartuk érni a 4 óra után induló vonatot. Közben még megnéztük az Avasi templomromot. Még vártunk is a vonatra, amellyel megint a Kisapáti-Nemesgulács vasútállomásig mentünk. Innen 400 m-re voltak autóink.  A mai adag 15,2 km volt.

    Vacsora után sétáltunk egyet, inni szerettünk volna valami helyi bort. Miután ez nem sikerült saját tartalékainkhoz nyúltunk. Nagyon jó hangulat alakult ki, rengeteget nevettünk.



09.02. Vasárnap



    Reggeli után ismét gyaloglásra adtuk fejünket/lábunkat. A kék jelzés előbb elhaladt a templom mellett, majd a Velétei palotaromot érintettük. Az utána következő meredek lejtőn való lejutást ki-ki másképp oldotta meg. Legeredetibb megoldást az választotta, aki egyszerűen fenéken lecsúszott rajta. Ebben mindig Éva jár elől.

     Visszatértünk ismét a faluba, majd a Kőtenger felé vettük az irányt. A Theodora-tanösvény táblái segítettek megérteni a különleges sziklaalakzatok kialakulásának menetét. A billegő követ persze ki kellett próbálni. Ezekután majdnem vízszintes, majdhogynem unalmas úton értük el Mindszentkállát. A falut elhagyva az úton lemaradottak más-más úton vélték felfedezni a kék jelzést, de végülis a mobiltelefon segített abban, hogy mindenki elérje a felfelé vezető mélyutat. A Láz-tető oldalában kapaszkodtunk fel, majd lejtmenet következett egészen a Gyulakeszi felől érkező országútig. Ezután a Csobánc oldalában araszoltunk fel. A K rom jelzést elérve egy napelem táplálta kút vizéből nagyokat ittunk, megpihentünk. Javarészt szőlők között értük el a tapolcai országutat. Már csak másfél km-t kellett aszfaltozni, aztán Káptalantótiban voltunk. A gyalogtáv 12,5 km volt. Busszal mentünk vissza Szentbékkállára.

    Megebédeltünk, összepakoltunk. Hazafelé már nem is egyszerre indultunk, a maradék négy kocsi is hamar különvált. Mi röviddel 7 óra után értünk haza.

 

Áprilisi rendhagyó túránkat abból az apropóból szerveztük, hogy a Budapesti Természetbarát Sportszövetség szervezésében a Sas-hegy Természetvédelmi területet végigjárjuk. Aztán minden másképp történt...

    Már a szervezés során felvetettem, hogy ha már ottjárunk, egészítsük ki a Sas-hegyi tanösvény bejárását egy kis túrával. Ötletem kedvező fogadtatásra talált. 8 órakor indultunk Isaszegről, tartva a nagy húsvéti forgalomtól. Szerencsére egyáltalán nem volt nagy tülekedés az utakon, így már 9 órakor a Sas-hegyen voltunk. Mivel a Tájvédelmi Terület csak 10 órakor nyitott, fordítottunk programjaink sorrendjén. Telefonon egyeztettünk a még úton lévőkkel. És mindnyájan a Farkasréti-temető bejáratához mentünk. Innen indult túránk.

    A Törökbálinti  útról tér le a Z háromszög jelzés. Kis utcákon keresztül és el az Edvi Illés utcába, ahonnan előbb kicsit déli irányban kell haladni, majd jobbra fel egy hirtelen emelkedőn. Hamarosan a z Ördög-szószéke nevű sziklaformációhoz értünk, majd nemsokára szép kilátás nyílott a Farkasvölgyre. Tovább emelkedett az út, egy helyen Budaörsre, Gazdagrétre láthattunk le. Az Ördög-ormomon haladtunk. Kis ideig aszfaltos út következett, ezután a Széchenyi-hegyen kapaszkodtunk fel. Megálltunk az Úti Madonna-kápolnánál, majd már közvetlenül az adótornyok alatt egy pihenőre.

    A Széchenyi-hegyről a TV-tornyot megkerülve kis utcákon szlalomozva jutottunk el a Széchenyi Emlékkilátóhoz. Az emlékmű érdekessége, hogy eredetileg artézi kútként állították fel a Városligetben. Kilátás a környező fák igyekezete folytán már nincs róla. Az emlékművet az alatta lévő park lépcsőin hagytuk el, majd GPS segítségével a legrövidebb úton – egyszer egy hajléktalan erdei szállásra is majdnem betoppanva – értünk el ismét a Farkasréti temetőhöz. Amíg lehetett a temetőben haladtunk a főbejárat felé, de aztán mégis a Hóvirág utcán kötöttünk ki. A már bejárt úton értünk vissza a kocsikhoz, és mentük fel velük a Sas-hegyre. A túratáv kb. 9 km volt.

    Kedvezményes jegyárat kaptunk a Sas-hegyi Tájvédelmi Terület bejárására. Előbb egy nyolcperces videót néztünk meg a Sas-hegy múltjáról. Aztán Fruzsina kalauzolásával végigjártuk a 850 m-es tanösvényt Láttunk pár növényritkaságot is, de az igazi kuriózumok nem a tanösvény mellett találhatók. Amivel viszont nem győztünk betelni, az a gyönyörű, (szinte kör)kilátás volt. A tanösvény tájba illő pallókkal, hidakkal ellátott, igazán ajánlom mindenkinek a megtekintését.



A fényképeket Maszlagi Sándor és jómagam készítettük.

Ebben az évben összefogtunk az isaszegi Nyugdíjasok Baráti Körével és közösen rendeztük meg hagyományos Mikulás-kereső túránkat. A közös szervezés eredményeképpen közel nyolcvanan kezdtünk lázas keresgélésbe, hogy megtaláljuk az erdőben rejtőzködő Mikulást és Krampuszt.

    A mi csapatunk a vasútállomáson gyülekezett. Mivel épp piacnap volt, nagy feltűnést keltett a piacozók között az a 30 Mikulás-sapkás gyerek és felnőtt, aki ott találkozott 8 óra 10 perckor. Sétánk közben kis időre megálltunk a Falumúzeumnál, aztán indultunk tovább a Nap utcába, mert a Nyugdíjasok Baráti Körének tagjaival, gyerekeikkel, unokáikkal ott találkoztunk. Páran közülünk is ott csatlakoztak hozzánk.

9 óra 10-kor indultunk most már együtt tovább. A Mikulás megtalálását segítette a kb. 200 méterente fákra kitűzött Mikulás-kép. A Mikulás közelségét egyre nagyobb kép jelezte. Találékony gyerekek a már megtalált képet ráhelyezték az új képre, így hasonlították össze annak méretét, konstatálták, hogy már nagyobb kép van a fán, tehát közeledünk a Mikuláshoz, vagy pedig – sajna – még mindig nem változott a kép mérete. Mikor már közel jártunk a Mikuláshoz, bevártunk mindenkit, a felnőttek forralt bor ivásával melengették magukat. Azért ilyen nagy csapatnál nehéz eltalálni azt a tempót, amit mindenki bír, vagy pedig nem fagy össze a sok várakozástól. Én mindkét véleményből kaptam.

    Mikor már A4 méretű kép volt egy fán, biztosak lehettünk abban, hogy közel a cél. A Nyírfalu emlékműnél meg is találtuk a Mikulást és a Krampuszt, akik egy szánkón húzták a sok csomagot. Először mindenkit megkínáltak szaloncukorral, aztán sor került a csomagok kiosztására is. Legtöbb gyerek lelkesen adta elő kis versikéjét, énekét. Nagyon remélem, hogy sok gyerek emlékezetében ez az erdei élmény sokáig megmarad. A túrát összekapcsolva a Mikulással való találkozással, talán a kirándulást, a természet szeretetét is észrevétlenül becsalogatjuk kis életükbe.

    Az ajándékozás után ismét kettészakadt a két társaság: a nyugdíjasok, és közülünk a kis gyerekekkel lévők a Benkovics-nyiladékon keresztül visszamentek a városba, mi pedig tovább folytattuk utunkat. Először a Sárkány-fát néztük meg, majd a valkói úton haladva a Király-útra értünk. Azon haladtunk az Ezeréves kert felé. Egy helyen a vadászok megkérdezték, hogy mit keresünk ott, de mikor elmondtuk, hogy útvonal-engedélyünk van az erdészettől, továbbálltak. Szerintük az erdészet nem szólt nekik. Ha ez így volna, nagyon nagy hiba lenne a Valkói Erdészet részéről, hiszen összeengedték egy területre a túrázókat és a lövöldöző vadászokat.

    A Benkovics-nyiladékon keresztül értünk be Isaszegre. A Mátyás király utca, Aulich utcán keresztül értük el a vasútállomást. Jól sikerült túra volt - remélem mindenki így gondolja. Aki a teljes utat végigjárta, 16 km-t tett meg.

 

Szeptember 11-ére hirdettem meg szeptemberi túránkat Drégelyvár bevételére. Reggel viszont olyan kilátástalanul esett az eső, hogy telefonon felhívtam minden jelentkezőt, tegyük át másnapra a túrát. Sajnos a jelentkezők több mint fele nem ért rá vasárnap, így csak 11-en indultunk.isa

    Sokat rágódtam szombaton-vasárnap azon, hogy helyesen cselekedtem-e? Egyrészt sok embert, akinek vasárnapra más elfoglaltsága volt, megfosztottam a túrázás lehetőségétől. Másrészt aki vasárnap eljött, szakadó eső helyett, gyönyörű napsütésben túrázhatott.

    Reggel háromnegyed nyolckor – no nem egészen pontosan - találkoztunk Gödöllőn. A vácrátóti állomásra igyekeztünk, mert Juti ott csatlakozott (volna) hozzánk. Kiderült viszont, hogy félretájékoztatás áldozata lett, és hamarabb szállt le a vonatról. Irány tehát Váchartyán! Teljes lett a csapat, most már tényleg túránk  kezdőpontjára a Drégelyvár vasúti megállóhoz autóztunk. Útközben helyenként köd volt, felhős is volt az idő, de mire odaértünk már sütött a nap.

    A Szemes nevezetű, alig emelkedő úton indultunk együtt a piros és zöld sáv jelzéssel. Az előző napok intenzív esőzése megtette hatását, az út eleje nagyon saras volt, néhol még a fák között is állt a víz. Amint a zöld sávot elhagytuk, és elkezdett emelkedni az út, ez a negatív jelenség is elmaradt. Kővágó-hegy előtt csatlakozott hozzánk a börzsönyi kék is. Itt jegyzem meg, hogy egész utunk során a jelzések, eligazító-táblák tökéletesek voltak. Az ország nagyon kevés helyére lehet ugyanezt elmondani. Az út egyenlőre még emelkedett, Henrik büszkén számolta a perceket, amennyit rávertünk a többiekre.

    Felértünk Drégelyvárra, melyről az első írás 1285-ből származik. Hírét az 1552. július 6-9-e közötti csata alapozta meg, mikor Szondi György 150 végvári harcossal felvette a küzdelmet 12000 török támadóval. Nem ők győztek, de a haza védelmében megpróbálták a lehetetlent. Nagyszerű kilátásban volt részünk a várból, különösen Drégelypalánk, Ipoly-völgy és a Börzsöny irányába. Elidőztünk egy kis időt a várban. Ráértünk, mert vonattal kellett a kocsikhoz visszamenni, az meg csak 3 óra előtt indult. A várban található az Apródok útja tanösvény utolsó, nyolcadik állomása is.

    A piros rom-, és kereszt jelzésen folytattuk utunkat. Az út Drégelypalánk felől sokkal meredekebben vezet fel a várba, nem véletlen, hogy nem ezt választottuk. Lefelé menet további tanösvényes táblákat láttunk, már csak a faluhoz közeledve tapasztalhattuk a „civilizáció” áldásos hatását, a táblák megrongálását. A vandálok úgy látszik nem szeretik a meredek erdei utakat. A Schafer-kútnál tartottunk egy kis pihenőt, készítettünk egy csoportképet is – igaz erről hiányzik Zoli és Henrik. Zolinak gyermeknevelési feladatai voltak.

    Áthaladtunk a vasúti pályán, a most nagyon bővizű Hévíz-patak mellett mentünk tovább. Hamarosan a Pincesorhoz értünk, ahol a filoxéra járvány előtt nagy élet lehetett, ma már kevés látszik belőle. Drégely vasúti megállóhoz érve – ahol eredetileg vonatra szálltunk volna – úgy döntöttünk, hogy a következő megállóig elgyaloglunk, mert még mindig rengeteg időnk volt a vonat indulásáig.

    Megint nem volt szerencsénk a MÁV-val, mert Drégelypalánk és Nagyoroszi között a nyílt pályán bedöglött a mozdony. Jó félórát várakoztunk, mire jött egy másik mozdony, ami már mozgásba hozta szerelvényünket. Mehettünk volna gyalog is, de nem volt kedvünk a talpfákon kilométereket lépdelni.