gyalogtúra

Sárdagasztó túra

Címkék

Gyönyörű télvégi időben 24-en vágtunk neki rendhagyó túránknak, mikor a gyaloglás mellett jelzésfestési munkálatokat is végeztünk. Április 3-án lesz az Isaszegi Csata Emléktúra, melyre több útfestéssel is készülnünk kell, ezért is született ez a hibrid megoldás. A megtett 14/20 km többnek tűnt a kisebb-nagyobb mértékben mindenütt jelen lévő sár miatt.

    9 órakor gyülekeztünk az isaszegi vasútállomáson. Ide futottak be Hatvan és Pest felől érkező túratársaink is. Mindenkinek jutott hely a hat személygépkocsiban, mellyel átmentünk Pécel Hársas nevű településrészébe. Az út elején piros jelet (Pest Megyei Piros) kellett festenünk, mert ismeretlen rosszakaró „emberek” lekapartak pár jelet. A crosspályánál véget ért a piros-festési periódus, innen a Forró-forrásig „csak” gyalogoltunk, élveztük a természetet. A Katonapallag bekerített erdeje mellett haladtunk jó ideig, itt még szinte nem is volt sár. Az erdő sarkát elhagyva széles erdei úton értünk el egy szántóföld széléig. A szántás szélén ugyan volt egy keréknyom, de a múlt heti havazás, a fagyok után felengedő talaj igen vendégmarasztalóvá tette az utat. Szerencsére ez a szakasz csak 700 méter volt. Utána enyhén lejtős szép erdei úton haladtunk, baloldalunkon kis patak csörgedezett. Egy kereszteződésben elértük a S sáv jelzést, melyen hamarosan az igen szép Kotlina-völgybe értünk. Itt jegyzem meg, hogy eredetileg ezen a sárga jelzésen jöttünk volna (és az Isaszegi Csata Emléktúra 45 km-es távja is erre vezetetett volna), de túlbuzgó traktorosok egyszerűen beszántották az utat. Szóval az enyhén kacskaringózó völgyi úton haladtunk, míg el nem értük a Forró-forrást. Legnagyobb meglepetésünkre a kőfallal körülvett forrás víztükrét teljesen betakarták üdezöld vízinövények. Ezekután már nem volt olyan csábító, hogy megkóstoljuk vizét, pedig állíthatom (mert többször kipróbáltam), hogy nagyon finom.

    A társaság legnagyobb része itt reggelizett meg, pihenőt tartott. Zoli és az ifjabb Marci ideiglenes fehér pötty jelzést indultak festeni az emléktúrára (így az ő távúk 20 km lett), én mentem nekik megmutatni az út elejét. Tibit is magammal vittem, mert a Sápi-tavak végénél a patakon átfektetett egy szál fatörzsből álló „hidat” meg kellett erősíteni. Járosi Laci barátomnak korábban kellett befejeznie a túrát más programja miatt. Neki megmutattam, merre ér vissza legkönnyebben kocsijához. Mindezek után Tibivel visszatértünk a többiekhez. Még egy kis megbeszélést tartottunk következő túráinkkal, lefoglalt szállásunkkal kapcsolatban, aztán indultunk tovább.

    Pár száz métert vissza kellett mennünk az úton, mert ott tudtunk viszonylag száraz lábbal átkelni a patakon. Miután ezt az akadályt mindenki gond nélkül legyőzte, egy nyáron kiszáradó patak völgyébe, enyhén emelkedő úton mentünk tovább. Mikor utunk elvált a pataktól, búcsúzásképpen még át kellett rajta kelni. Egy darabig még viszonylagos száraz úton araszoltunk, de aztán jött utunk legrosszabb szakasza, megint egy szántás. Ez abban különbözött az előbbitől, hogy egyáltalán nem volt benne keréknyom, és még kicsit agyagos is volt. Nem volt könnyű! A szántás végén általános sár-lekaparás kezdődött hatalmasra dagadt cipőinkről. Innentől olyannyira jobb lett a helyzetünk, hogy hosszú – 5 méteres – szakaszon egyáltalán nem is volt sár.

    Elértük a Z+ jelzést, itt két festőbrigád is alakult. Sok új jelet azonban nem kellett festenünk, mert viszonylag elég jó ellátott volt ez a terület fém jelzéstáblákkal. Mikor a jelzés felkanyarodott a Bajtemetés felé, már nem követtük azt, hanem jelzetlen úton libasorban haladtunk a Hársas felé. Ennek is volt pár erősen saras szakasza, de vagy már nem volt olyan vészes, vagy egyszerűen hozzászoktunk. Mikor elmúlik a saras út okozta fáradalom, és már csak a szépre emlékezünk, úgy fogunk erre az útra is visszaemlékezni, hogy szép volt, megérte elmenni.

    

 

Nagy-Kopasz-hegy

Címkék

Februári túránk 5-én, szombaton a Budai-hegység egy szép helyére, a Nagy-Kopasz-hegyre, valamint a Tarnai-pihenőre vezetett. Erre a napra megenyhült a korábbi napok erős hidege, szikrázó napsütésben gyalogolhattunk mi 19-en.

    Gödöllőn találkoztak mindazok, akik a szokásos módon, telekocsi akcióban utaztak túránk kiindulópontjára Nagykovácsiba. Nem volt nagy forgalom, így egy órába se tellett, míg a helyszínre érkeztünk.  Itt csatlakoztak hozzánk pesti klubtagjaink. A meleg kocsiból kiszállva eleinte igen hűvösnek tűnt a szél. Aztán részben megszoktuk, csendesedett is, végül az erdőbe beérve már semmi gondot nem jelentett.

    Elsétáltunk a felújított templom előtti téren, megcsodáltuk a Kossuth Lajos út egy szép házát, és máris a falu szélén lévő Telki úton voltunk. A mezőség szélén itt ért legjobban a szél. Az út egy szakaszán valóságos jégpáncél volt, mert egy kis ér vize ráfolyt az útra, folyamatosan vastagítva annak jegét. Ezután egy mélyúton haladtunk. Jó volt látni, hogy az út baloldalán egy fasort fognak létesíteni, már nem is kis fák ültetésével. Az erdőben elhagytuk a telki utat és a Z jelzést, innentől jó pár kilométeren keresztül a Z háromszög jelzést követtük. A fák között szemből besütött a nap, ragyogott a hó az erős fényben. Hol jobban, hol kevésbé, de sohasem megerőltető mértékben emelkedett az út.

    Így értünk fel a Budai-hegység legmagasabb csúcsára (559 m), a Nagy-Kopasz-hegyre. Ott magasodott előttünk a 2006-ban átadott – Csergezán Pál grafikusról elnevezett – különös formájú kilátó. Mielőtt a kilátóba felmentünk volna, megreggelizünk a pihenőpadoknál. Aztán nekiveselkedtünk a kilátónak. Most jó is volt a kilátót borító fa-rácsozat, mert igen kapkodott odafönn a szél. 100 lépcsőfokon lehet a 18 méter magas kilátóra felmenni. A kilátás a szeles, tiszta időben páratlanul szép volt.

    Folytattuk utunkat továbbra is a Z háromszög jelzésen. 900 m után egy kereszteződéshez, és a P háromszög, valamint a Z+ jelzéshez értünk. Majd ezen fogunk továbbmenni Nagykovácsi felé, de egyenlőre egy kitérőt teszünk a Tarnai-pihenő felé. A kilátás innen is csodálatos, de már jobbára csak déli irányba. A pihenőtől még továbbmentünk a kőbánya felé, de miután már nem emlékeztem rá, milyen messze van, az első nagy kanyar után visszafordultunk (még kb. 1 km-re lett volna).

    Visszatértünk az előző kereszteződéshez, és innen már a P háromszög jelzésen haladtunk. Semmiféle nehéz szakasz nem volt ezen az erdőrészen, csak igazi, beszélgetésre alkalmas erdei út. Aztán még egyszer jelzést váltottunk; Nagykovácsiba immáron a P sáv jelzésen értünk be. Megnéztük az Ördög-Árok nevű patak hídján lévő két (Nagykovácsiból kitelepített németek, és a helyükre Felvidékről betelepített magyarok) emlékművet is. Visszaérve a kocsikhoz bepakoltuk hátizsákjainkat, de mielőtt indultunk volna hazafelé, még megnéztük a katolikus templom belsejét is.

    Jó hangulatú túrán 13.5 km-t gyalogoltunk. Legközelebb február 26-án kéktúrázni a Gerecsébe, Nagy-Getére megyünk, majd március 5-én Pécel- környékére, és a Sápi-tavakhoz.

Vöröskői túránk

Címkék

A szerencse most se hagyott el. Napsütéses időben, majdnem rekordszámú túrázóval (28 fő) a Pilis egyik szép kilátóhegyén, a Vöröskőn jártunk.

Háromnegyed nyolc után indultunk Gödöllőről. Hat kocsival indultunk, amelynek összetartása nehézséget is okozott. Leányfaluig – ahonnan túránk indult – már szétszóródtunk. Mikor az első három kocsi a református templom utcájába bekanyarodott, azt a lemaradó kocsik már nem láthatták. Így fordulhatott elő, hogy volt aki már Tahitótfalut is megjárta, mire mindenkit sikerült egybeterelni. E kóválygások legnagyobb vesztesei a Pestről busszal érkező lányok voltak, akiknek busza már fél kilenc előtt Leányfalun volt, így didereghettek eleget, mire mindenki előkerült.

Mi a 2000-ben átadott – erdélyi templomok hagyományát követő – református templomnál álltunk meg, amely igen látványos volt. Vele szemben, az út túloldalán áll a Móricz Zsigmond Múzeum, az író fejszobrával, parkjának országút felöli részén pedig Szent István szobra. Elindultunk a pócsmegyeri rév felé, ahol a többieknek sikerült összeverődni. Megtörtént a nagy találkozás, aztán indultunk a P jelzésen.

A házakat elhagyva enyhén emelkedő úton a Szénégető-patak völgyébe értünk. Nemsokára négyen útkereszteződésben mi először a Rekettyés-tóhoz-, és forráshoz sétáltunk. Itt „vettük ki” reggeli-időnket, megkóstolva a forrás vizét is. A keresztezéshez visszatérve jelzést váltottunk, és a P+-en értük el az Álló-rétet. A nevével ellentétesen itt nem álltunk meg, hanem Z sáv jelzésen továbbra is emelkedő, de nem megerőltető úton értünk a Kis-bükk-tető alá. Itt alternatív megoldásként kínálkozott, hogy a sárgán lemenjünk a Leány-kútig, majd a S körön visszajöjjünk ugyanarra a P jelzésre, amin haladtunk, de ezt a változatot kisebb lábfájásom miatt én nem szorgalmaztam, a többiek pedig – mily rendes tőlük! – szolidárisak voltak. Ahol ez az útkereszteződés volt, onnan magára a Vöröskőre feljutni már nem jelent nagy kihívást, mindössze 40 m szintkülönbséget kellett legyűrni.

Az 521 m magasan fekvő Vöröskő tele volt turistákkal, MTB-osokkal. Beszélgettünk is egy hasonszőrű pesterzsébeti csapattal, sőt egy nyári útjukról készült DVD-t is kaptunk tőlük. A kilátás sajnos a párás idő miatt nem volt a legpompásabb, de a Szentendrei-szigetet, Naszályt azért jól ki lehetett venni. Beszéltem a többieknek kialakuló jövő évi programunkról, évzáró bulinkra kalapoltam a pénzt, aztán indultunk lefelé. Mindjárt az út elején pár szép vadárvácska pompázott. Biztos nem olvasott róla, hogy neki legfeljebb októberig illene virágozni. Az út jó meredeken ereszkedett lefelé, sokat nevettünk egymás probléma-megoldó képességén. Még érdekesebb volt, mikor – immáron a P+ jelzésen – egy sáros vízmosásban kellett leereszkednünk. Ki szétterpesztett lábakkal, ki a gödör alján csúszkálva oldotta meg a feladatot.

A házak közé beérve, nagy tetszést aratott az a mókus, amelyik légtornász módjára egy kábelen egyensúlyozott végig az egymástól távol lévő két villanyoszlop között. Megkóstoltuk a Szél Ede-forrás vizét is. Az országutat elérve a Duna-parti sétányra tértünk, azon értünk vissza a kocsik egy részéhez. Akinek a református templomnál állt a kocsija, annak még 850 métert kellett mennie. Elhaladtunk a katolikus templom mellett, majd a reformátushoz értünk. Mivel nemrég ért végett egy temetői szertartás, nyitva volt még a templom. A lelkész úr megengedte – meglehetősen sáros lábbelink ellenére -, hogy belülről is megtekintsük azt. Érdemes volt bemenni, mert gyönyörű erdélyi motívumokkal díszített szószéket és egyéb fából készített berendezési tárgyakat láthattunk.

Az út hossza 12,8, illetve 14,5 km volt attól függően, hogy valaki a áruház mellől, vagy a református templomtól indult.

 

Fóti-Somlyón

Címkék

Köszönhetően a rövid távnak és a várható jó időnek sokan – összesen 28-an – jelentkeztek szombati kirándulásunkra. Tagjainkon felül pár vendéget is üdvözölhettünk. A sztár természetesen a két és fél éves Ábel volt.

Isaszegi, gödöllői gyülekező után 6 kocsival Fótra mentünk. Itt 9 órától idegenvezető segítségével ismerkedhettünk meg a római katolikus templommal, mely hazánk egyik kiemelkedő műemléke. Az utóbbi évek felújítása során kívülről már teljesen megújult, belső megújhodása is megkezdődött. Szerencsére az építés óta eltelt több mint másfél évszázad alatt alig romlott a belső festés állapota, köszönhetően Ybl Miklós tervezésének és a gondos kivitelezésnek.
    Miután megcsodáltuk a templomot, elkezdődött gyalogtúránk. A nap egyre jobban kezdett melegíteni. Fót utcáin haladva elhaladtunk az iskola, majd több lovarda mellett. A Vörösmarty-kunyhónál megálltunk egy pillanatra, majd a Fáy-présházhoz mentünk. Innen indul a 11 állomásos Fóti-Somlyó tanösvény. Sajnos a 11 állomás valószínűleg csak az átadás pillanatában volt igaz. Többször jártam már erre, mindig máshonnan hiányoznak az oszlopok. Most épp a 4. állomás után a 7. következett, utána már nem is láttunk többet az út végéig. Az oszlopok ellopása mellett további nagy gond a crossmotorosok, quadosok rombolása. Nekünk is volt egy kis afférunk egy quadossal, aki nehezményezte, hogy a tanösvényen gyalogosok is vannak. Szerinte ő teljesen jogosan megy arra, mert az nem természetvédelmi terület - lehet, hogy éppen ő tüzelte el a Természetvédelmi területet jelző oszlopot táblástól?
    De hogy ne csak panaszkodjak, a táj nagyon szép, a „kilátóhegyről” nagyszerű panorámában lehetett részünk, rengeteg szép virágot láttunk, már-már nyári meleg volt. A 3. állomásnál van a gyurgyalagok fészkelőhelye a löszfalban, de még nem érkezhettek meg téli vonulásukból, mert egyet se láttunk. A 7-es pont után továbbmentem párszáz métert, mert kíváncsi voltam, hogy a hegyről levezető út jelzett-e? Egyes térképeken ez mint Z háromszöggel jelzett út szerepel, máshol fel se tüntetik. Azt hiszem az lehet az igazság, hogy - természetvédelmi okokból - ott még mi gyalogos turisták se hiányzunk, ezért van a jelzés leszürkítve. Leereszkedtünk a hegyről, de a tanösvényen már nem mentünk vissza a Fáy-présházig, hanem Z+ jelzésen a Somlyó-tóhoz araszoltunk. Itt még egy kis lábáztatás is belefért az időnkbe. Felfrissülve folytattuk utunkat, a Károlyi kastélyt és szépséges kertjét jártuk be. Persze a kastélyt csak kívülről láthattuk. A tóparton hatalmas platánfák állnak, nagyon szépek.
    Egy cukrászdában még elcsábultunk egy kis fagyira, süteményre, aztán kocsival áthajtottunk Mogyoródra. Itteni célunk a Szent László kilátó és kápolna felkeresése volt. A kilátó a 325 m magas Somlyó (Gyertános)-hegy tetején van, tetejéről teljes a körpanoráma. A kevésbé meredek északi oldalon mentünk fel, és a keleti oldalon jöttünk le. Jól kivehető volt a Fóti-Somlyó, ahol előzőleg jártunk. Sajnos mindenütt gondoskodnak „jóravaló” emberek – az embereket is tehetném idézőjelbe – arról, hogy ne tudjunk maradéktalanul örülni a szépnek. A kilátóban a korlátot törték ki, a fordulóból kiszedték a téglát a falból, teleszórták szeméttel a Szent László szoborral ékesített kápolnát, eltüntették a márványtáblát a bejárat mellől. Novemberben jártam arra utoljára, akkor még a helyén volt. Azért leírom mi állt rajta: Makovecz Imre építész tervei alapján építtette a lakosság segítségével Mogyoródi Nőegylet 2000-2001.
    Azért ezeket a keserűségeket leszámítva jól éreztük magunkat, Fóton 12 km-t, Mogyoródon 1,5 km-t gyalogoltunk. Legközelebb csütörtökön a Mecsekbe megyünk négy napra.
 

Az év első túrája Isaszeg környékén

Címkék

22-en gyülekeztünk az isaszegi vasútállomáson, hogy Újév-köszöntő túránkat megtartsuk. Immár hagyomány, hogy az év első napjaiban egy viszonylag rövidebb túrán koccintunk egymás egészségére, köszöntsük egymást és az új évet.
Nagy optimizmussal indultunk, mert előbb bágyadtan, később teljes erőbedobással kezdett sütni a nap. A piros négyszög jelzésen indultunk a Tőzeg-tavak mentén. Ilka-majoron áthaladtunk, majd egy kapaszkodóval feljutottunk a gerincre, ahol a Pest Megyei Piros (PMP) útvonala halad. Ezen Gödöllő irányába indultunk, majd Ürgemajor környékén letértünk róla. Innentől jelzés nélküli, de járható utakon mentünk. A járhatóság persze inkább azt jelentette, hogy nem ruhaszaggató susnyáson kellett mennünk, „csak” csúszós úton. Az előző este rengeteg eső esett, ez megrogyasztotta a már meglévő kb. 20 cm-es havat. A fagyott föld nem tette lehetővé a víz elszivárgását, ez mind latyakként jelent meg számunkra. Szóval csúszkáltunk rendesen, de ez nem vette kedvünket. Időnként megálltunk, ittunk egy kis forralt bort, vagy épp pezsgőt bontottunk. Erre jó alkalmunk nyílott abból az alkalomból is, hogy Hajniéknak előző napon született második unokája: Boglárka egészségére koccintanunk kellett!
A valamikori mogyoró-ültetvénynél, utunk (a maga 261 méterével) legmagasabb pontján megebédeltünk, csodálatos sütemények, sajtok, panettone-k, gyümölcsök kerültek elő hátizsákjaink mélyéről. A csoportkép elkészülte után folytattuk csúszkálásunkat. 
Isaszeg városától északkeleti irányban három egymással párhuzamos dombhát fut ÉNY-DK-i irányban egymástól kb. 300 m-re. A völgytalp- és a gerinc közötti magasságkülönbség 30-60 m. E változatos terepviszonyok miatt van a területnek középhegység-jellege. A Szarka-berki dűlő Rákos-pataktól számítva a harmadik völgy, ezen indultuk vissza Isaszeg felé - sajnos közben egy félórára eleredt az eső. 3,2 km-es egyenes szakasz után értünk ahhoz a ponthoz, ahol az Isaszegi Csata Emléktúra 30-, és 45-km-es távja érkezik Pécel felől. Ennek ideiglenes jelzéseit követve 2,6 km megtétele után jutottunk a Tőzeg-tavakhoz, majd a P négyszög jelzésen a vasútállomáshoz. Ezt a szakaszt két erős emelkedő tette változatossá, melyen gyakorolhattuk „az egy lépés előre, két lépés hátra” téziseit.
A vasútállomás várótermében (miután kiszellőztettük az illegális dohányzók füstfelhőit) megvártuk, míg túratársaink vonatja Gödöllő-, ill. Budapest felé elmegy. Ez az idő sem telt haszontalanul, átbeszéltük következő túráinkat, azokra jelentkezőket regisztráltam.
 

Egy szép nap a Cserhátban

Címkék

Az esőre hajló időjárás ellenére ismét szép számban – 23-an – gyülekeztünk Isaszegen majd Gödöllőn, hogy szeptemberi túránk kezdetét vegye. Gödöllőn csatlakozott hozzánk három budapesti túratársunk, majd Ikladon egészült ki a csapat.

Háromnegyed nyolckor már Szandaváralján voltunk. A buszforduló közelében parkoltunk le, majd rövid körbekínálások után elindultunk az országos kék jelzésen. A falu nagyon szép rendezett volt, virág díszített minden útjelző táblát, kutat, emlékművet. Láttunk egy szép palóc házon táblát, mely szerint az tájház. Elhagyva a települést néha kicsit szemerkélő esőben elkezdtünk kapaszkodni a vár felé. Rövid időn belül cipőnk térfogata - nem is beszélve tömegéről – erős növekedésnek indult. Szemből pár teljesítménytúrázóval találkoztunk, sőt ismerősökre is leltünk közöttük. A vár bevétele délkelet felől történt, hadakozni nem az ellenséggel, hanem – legalábbis az utolsó szakaszon – a meredek hegyoldallal kellett. Felérve körbejártuk a várból megmaradt romokat, elhüledeztünk az akkori „logikán”, miszerint a töröktől visszafoglalt várat a magyarok robbantották fel, hogy ne kerüljön ismét török kézre. Megreggeliztünk, majd tovább indultunk. A bazaltömlés melletti lépcsőfokok már végnapjaikat élik, a benőtt bokrok miatt már csak „lapjával” lehet a korlát mellett végigmenni. Többet érdemelne ez a hely! A volt kőbányába vezető utat elhagyva a Babka nevű hely felé vettük az irányt, elhagyva a kék jelzést. Nagyszerű napsütésben kicsit pihentünk, majd egy jelzetlen, jól kijárt kocsiúton lecsurogtunk a település melletti országúthoz, ahonnan már nem voltak messze kocsijaink. Meg szerettük volna nézni reggel kívülről látott tájházat is, de sajnos az hétvégén nincs nyitva.

Így továbbálltunk Szandaváraljából, és átmentünk Terénybe. Mi sem természetesebb, mint az, hogy ott az Orsós Magnó Múzeumot néztük meg, mely e témában a világ legnagyobb magángyűjteménye. Az a 18 ember, aki bejött megnézni a múzeumot, nagyon élvezte. És nem csak a sok egyedülálló készüléket, hanem Nagy Vilmos úr szívből jövő, érzelmi töltésű ismertetőjét is. A magnetofonokon kiváló hangzású korabeli zene szólalt meg. Készítettünk még fényképeket Szent-Györgyi Albert szobráról, a szoborparkról.

Ezután keskeny, de jó minőségű úton a 469 m magasan lévő Sasbérci kilátóhoz autóztunk. A kilátó 1920-ban épült vadászkastélynak, 2001-ben eredeti szépségében felújították. Nagyszerű kilátás nyílik róla a korábban bejárt Szandavárra, valamint a Cserhát központi magjára, Mátrára.

Sanyi ötletére Bujákon keresztül jöttünk haza, de ha már arra járunk, javasoltam, nézzük meg a bujáki várromot is. Húszan két részletben fel is mentünk a kilátóba. A korábbi eső, és erős szél miatt nagyon tiszta volt a levegő, minden irányban nagyon messzire el lehetett látni. Bujákot ugyan nehezen sikerült elhagynunk (mentségünkre navigációt segítő útjelző táblát sehol sem láttunk), végül azért csak hazataláltunk.

Nemti kis csodái

Címkék

A Turista Magazinban olvastam egy cikket Nemti látnivalóiról. Mindjárt tudtam, hogy azt nekem látnom kell. Egy hirtelen ötlettől vezérelve hétfőn este megírtam a klubtagoknak, hogy szerdán hová készülök, és akinek ideje-kedve van, tartson velem. Tömeges jelentkezés nem nehezítette meg dolgom, így egyedül indultam.

A vonat szokásos késésével indult a túra. Attól féltem, hogy Hatvanban lekésem a salgótarjáni csatlakozást. A 18 perces különbség azonban elégnek bizonyult.
Kisterenyén szálltam le. Mindjárt az állomással szemben van Gyürky-Solymossy-kastély parkjának bejárata. Gyors fényképezés, majd indultam tovább a buaszmegállóhoz. Odaérve megállapítottam, hogy 17 percem van még. Ezt kihasználva elindultam a Tájház, kastély felé. Sikerült az ellenfényben pár felvételt készíteni a szépen rend behozott kastélyról, ősfás, természetvédelem alatt álló kertjéről. A kastély eladó, akinek kedve szottyan rá, máris mehet a pénztárhoz.
A buszról Nemti keleti végé, a szuhai elágazásnál szálltam le. Zöld sáv jelzésen indultam, melyről hamarosan jobbra le kell térni a völgybe. Egy út közepéről sandán figyelő kutya miatt én ezt előbb tettem meg, majd árkon-bokron keresztül kis kerülővel a völgybe értem. Míg el nem értem a tulajdonképpeni Morgó-gödör szurdokot, meglehetősen sok csalánt kellett kerülgetnem. A homokkő szurdok lépésről-lépésre egyre mélyebb lett és szűkült. Volt olyan része, ahol 1 métert sem érte el szélessége. Nagyon látványos volt, örültem, hogy eljöttem. A szurdok lassan ellapult, ekkor kikaaszkodtam belőle, és egy vele majdnem párhuzamos kocsiúton folytattam utamat. 560 m-t megtéve balról bejött az a zöld jelzés, amit a szurdok miatt hagytam el. Hamarosan kiágazott a Z háromszög jelzés, azon indultam el a csúcs felé. Annyira belejöttem a felfelé kapaszkodásba, hogy észre sem vettem, a csúcs jelzés nem is a csúcsra megy, hanem balra eltér attól, és kicsit lefelé a Leány-kőhöz vezet. Szóval a valódi csúcsról visszatértem, és végül én is rátaláltam a Leány-kőre. A monda szerint a hazugságon kapott lány kijelentése teljesült be, miszerint „váljak kővé, ha nem mondok igazat”. A szép formájú homokkő-alakzat csodálása közben jöttem rá, hogy nem mindig szerettem így a homokkövet, valamikor az emésztő ásása közben kifejezetten utáltam. A zöldön visszatértem a faluba, majd a harmadik nevezetesség felkutatásába kezdtem. Miután semmi nem jelöli, hol kell letérni az országútról, túlmentem fél kilométert, mire találtam egy olyan embert, aki meg tudta mondani, merre keressem. Utána már könnyen megtaláltam a Sárkány-szikla tarajos gerincét. Az egyik alakzat neve – nagyon találóan – Sárkányfog.
Lementem a buszmegállóba. A megtett út idáig 7,2 km volt. Még egy óra sem volt, én pedig csak két óra utáni busz-, és vonatjáratokat írtam ki magamnak. Olyan busz jött, ami Nagybátony felé ment Maconkán keresztül. Nekem ez is jó volt, de a vonatra háronegyed órát kellett várni. Visszasétáltam egy kocsmába, és megittam ez évi első sörömet.
 

Vác-környéki túrák

Címkék

Megint kegyeikbe fogadtak az Istenek! A hét legaranyosabb napját kifogva igazi örömturistává válva szép napot töltöttünk Vácon és környékén. Isaszegen volt az első gyülekező negyed nyolckor, majd Gödöllőn folytattuk a túratársak begyűjtését.

Legnagyobb örömünkre Hajni “hadtáposunk” még meleg, igen finom pogácsával vendégelte meg a társulatot. Az már teljesen megszokottá vált, hogy “telekocsi” akcióban személygépkocsikkal utazunk túránk kiindulási pontjára. Most is így történt, Isaszegről-Gödöllőről öt kocsival, Pestről további két kocsival érkeztünk Katalinpusztára, hatan pedig Pestről busszal jöttek.

Összesen 31-en vágtunk neki ragyogó napsütésben a távnak (1. kép). A Pest Megyei Piroson (PMP) mentünk, először rövidke kis emelkedő után a Czettler-kúriánál (2. kép) álltunk meg az épület és az emléktábla megtekintésére. Czettler Jenő agrárközgazdász, egyetemi tanár volt. Az út tovább kapaszkodott és a falu egyszem házsorával párhuzamosan szép erdőben haladt (3. kép). Kis ideig az OKT-vel együtt fut a PMP, aztán a Rockenbauer-kopjafához (4. kép) kanyarodik. Innen alig több mint 500 méter után elértük a Gyadai-tanösvény kezdőpontját (5. kép). Ettől a ponttól a tanösvény és a PMP együtt halad az Óriások pihenőjéig. A kristálytiszta Lósi-patakon (6. kép) híd vezet át a túloldalra, ahol a tanösvény egyik állomásaként geológiai bemutatóhely (7. kép) látható. Egy másik hídon ismét visszatértünk a patak bal oldalára. Szép erdőben, tisztásokon keresztül haladtunk, míg el nem értük az általam kicsit fellengzősen elnevezett Turista-diadalívet (8. kép). Ezen áthaladva a patak árterén kialakított pallósoron vezet az út az Óriások pihenőjéig (9-10. kép).

Jól esett a rendezett, padokkal, asztalokkal ellátott pihenőhelyen reggelizni, élvezni a napsütést.
A pihenő után várt bennünket a tanösvény egyik nagy attrakciója, a billenő-híd (11. kép). Mindenki nagy örömmel huppant egyet, mikor a híd átbillent. Az árterület után kiértünk a tanösvénynek nevet adó rétre. A PMP itt balra, Kosd irányába megy tovább, mi a réten átvágva elértük az erdőt. Kis hullámvasutazás után értünk a tanösvény másik nagy nevezetességéhez, a függőhídhoz (12. kép). A hidat tavaly ősszel adták el a turistáknak. Talán csak a tériszonyatosokat leszámítva mindenki élvezte a híd lengését.  Az út további részében elhaladtunk egy szénégető boksa mellett, majd változatos terepen (13. kép) értünk a tanösvény végére. Itt még iskolások két korosztályának szóló bemutatófüzetet is találtunk egy szépen kivitelezett tartóban. A példásan megépített tanösvényért köszönetünket fejezzük ki a Váci Erdészetnek!

A  PMP-n visszagyalogoltunk a kocsijainkhoz, majd a meghirdetett program szerint Vácra mentünk. Ott városnézésünk során először  körbesétáltuk a Március 15. teret. A tér barokk házai egyre szebb képüket mutatják, megújult a tér és a házak jó része is. Az első igazi tavaszi nap sok embert csalogatott ki e középkori hangulatú térre (14-15. kép). Benéztünk a Fehérek templomába, az Irgalmas Rendiek kápolnájába, elcsábultunk egy-egy fagyira, süteményre. Sajnos viszont a Memento mori múzeumot nem sikerült megnéznünk - úgy látszik a nyitvatartás szempontjából még tél volt. Városnéző körutunkat a Duna-korzón (16. kép) folytattuk. Elsétáltunk a Zenepavilon és a Vár / Ferencesek-temploma előtt (17. kép), majd a Gombás-patak hídján átkelve jutottunk az ártéri tanösvényhez (18. kép), a szombati nap harmadik programjához. Az ártéren kialakított pallósoron nagy élvezettel láttunk neki az 510 méter hosszú útnak. Nekünk sajnos ennyi nem adatott meg, mert úgy 20 méter után először csak pár centivel volt magasabb a víz, mint a járda, később viszont csak halaknak ajánlható a tanösvényen való séta (19. kép). Így is megérte odamenni! Visszaútban még benéztünk a Ferencesek templomába, a Püspöki székesegyházba, elhaladtunk a Szentháromság-szobor és a Piarista-templom előtt (20. kép).
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy ezen a napon nagyszerű turisztikai és kulturális, valamint kisebb mértékben gasztronómiai élményben volt részünk, miközben észre sem vettük, hogy 14 km-t gyalogoltunk is.

Kép és szöveg: Notter Béla

1. kép

2. kép

3. kép

4. kép

5. kép

6. kép

7. kép

8. kép

9. kép

10. kép

11. kép

12. kép

13. kép

14. kép

15. kép

16. kép

17. kép

18. kép

19. kép

20. kép